Egész délután végeláthatatlan sor kígyózott a Ferencváros új otthonának pénztáránál, és magyar futballmeccshez képest döbbenetes tömeg hömpölygött az Üllői út és a Könyves Kálmán körút kereszteződésében. Bár a magyar futballmeccs kissé elnagyolt megfogalmazás, hisz egyrészt stadiont avattak, azaz avattunk, másrészt mégis a BL-győztes Chelsea volt a játszótárs.
Az első, vagy ha úgy tetszik, a nulladik félidő persze még a labda és gól nélküli ünneplésé volt. A Himnusz Rúzsa Magdi eszköztelenül is felemelő tolmácsolásában a szó szoros és átvitt értelmében is megadta az alaphangot, majd következtek az ünnepi beszédek. Fürjes Balázs, a stadion építéséért felelős kormánybiztos mintha csak az aréna mint nemzeti kincs felvetésünkre utalt volna, úgy fogalmazott: győztünk mi, magyarok, budapestiek, és győztünk mi, a Fradi. Kubatov Gábor, az FTC elnöke köszönetet mondott az építőknek, a Ferencváros bajnokainak és mindazoknak, akik a fradizmus érzését éltetik, táplálják. Orbán Viktor miniszterelnök négy alapmotívumra, a köszönetre, a tiszteletre, a nagyrabecsülésre és a hálára fűzte fel szavait, és kijelentette: akinek nem zöld-fehér vér folyik az ereiben, ezen a napon az is kalapot emel a Ferencváros nagysága előtt. A beszédek során szórványos füttyszó is hallatszott; napjaink magyar valóságában, minden közös érték relativizálásának, rosszabb esetben tagadásának időszakában nem is a füttyszó a meglepetés, inkább az, hogy végül mindegyik esetben győzött a taps és legalább a legkisebb közös többszörös – a legnagyobb közös osztó helyett.
A Fradi-utánpótlás élőképei, a kivetítőkön látott, hajdani, már-már mondabeli gólok és csatárok természetesen általános tetszést arattak, a légtérben elhúzó három Gripen viszont mindenkit visszarántott a jelenbe. Vadászgépek mellett galambokat is röptettek, méghozzá fehéreket, mert a zöld változatot még nem sikerült kinemesíteni.
Aztán, ha nem is szállni, de szállingózni kezdtek a játékosok is. A fradisták, remélhetőleg a „tegnap” betoppant légiósok is annak tudatában, hogy sporttörténelmi pillanat részesei lehetnek, a Chelsea menői pedig úgy sétálgattak, cicázgattak, mintha minden estéjüket stadionavatással töltenék.
Mindeközben egy 93 esztendős úriember már a kezdőrúgáshoz készülődött. Az FTC élő legendája, Rudas Ferenc indíthatta útjára a labdát; akármilyen hihetetlen, amikor Puskás Ferenc először beléphetett a válogatott öltözőjébe, tisztelettel illett köszöntenie az ott már régi bútordarabnak számító Rudast. Ahhoz képest, hogy őt 2014-ben is az Üllői úton láthattuk viszont, szinte elhanyagolható, hogy vasárnap mondjuk bizonyos Fernando Torres is ugyanazt a gyepet taposta.
A Groupama Aréna első gólját, a várakozásoknak megfelelően olyan labdarúgó lőtte, akinek a Premier League nagyon is ismerős játszótér. Csakhogy nem valamelyik londoni menő volt az illető, hanem a nyáron Angliából hazatért Gera Zoltán, aki a 17. percben közelről, ballal avatta fel Cech kapust és az új stadiont. Mivel hasonló alkalomkor, 1911-ben az Európa-szerte megsüvegelt Slózi, azaz Schlosser Imre talált be először az Üllői úton, az örökség még daliásabb. Szünetben 1–0-ra vezetett a Fradi, és valljuk meg, Drogbáék igazán tisztelettudó vendégek voltak. Szó se róla, nem lazsáltak, futottak, cseleztek, lőttek, ütköztek, ügyeltek a látszatra, de érződött, hogy a mérkőzés jóval nagyobb inger és kihívás a hazaiak számára. Ez persze így normális, így természetes, miképpen az is az, hogy a Chelsea Ramires (51. perc) és Fabregas (81.) révén fordított, és 2–1-re győzött.
A Fradi szempontjából azonban egyrészt ez is kedvezőbb végkifejlet, mint az 1974-es stadionavatón, a Vasassal szembeni 0–1 volt, másrészt ezúttal nem az eredmény a legfontosabb.
Inkább az, hogy vasárnap este az is kapott valamit, aki ezt semmiképpen sem hajlandó észrevenni.
„Úgy gondolom, a csapatom nevében is mondhatom, hogy csodaszép megnyitónak, élménynek a részesei lehettünk. Sok nagy stadionban játszottam, több nagy csapatnál dolgoztam, de ez a mostani különleges alkalom számomra is. Úgy gondolom, mindenki elégedetten mehet haza, még akkor is, ha a világ egyik legjobb csapatával szemben 2–1-re veszítettünk. Aminek nagyon örülök, hogy elég pimasz módon tudtunk focizni, a bajnokság szempontjából is nagyon fontos, hogy ezt továbbvigyük. Tíz perccel a vége előtt, amikor a Chelsea belőtte a második gólját, láttuk, hogy Mourinho azt mutatja a csapatának, álljon vissza, vegye komolyan a védekezést. Ez egyrészt azt jelentette, hogy meg akarják nyerni a mérkőzést, másrészt azt, hogy mi kellő tiszteletet vívtunk ki magunknak.
