Moszkvai vizit két perccel világvége előtt

Rex Tillerson amerikai külügyminiszer oroszországi látogatásának sokkal nagyobb a tétje, mint Szíria sorsa.

Ennek a tévésorozatnak vége: Trump szabadságharca a washingtoni elit ellen azelőtt elbukott, hogy valójában elkezdődött volna.

„A” Donald persze sosem gondolta ezt komolyan. Külpolitikai elképzelései a legjobb esetben is zavarosak, kidolgozatlanok és ötletszerűek. A szíriai konfliktus és az Oroszországgal szembeni új hidegháború lezárásának ígérete viszont komoly programpontoknak tűnt. Ha a rakétatámadás nem csupán belső használatra szólt (egyfajta gesztus az ideges washingtoni héják lenyugtatására), hanem ezeknek az ígéretnek a megszegését jelenti, az baj.

Nagyon nagy baj. Amennyiben ugyanis az USA nem korrigálja radikálisan külpolitikai irányvonalát, azaz a Nyugatnak nem sikerül valamiféle módon kiegyeznie a konfliktusban egyébként szintén végletesen kimerült, egyre merészebbeket húzó Moszkvával, abba Európa bele fog dögleni.

Ha nincs szerencsénk, akkor az egész világ.

Hogy a kiegyezésre szükség van, ez nem azt jelenti, hogy eközben tapsolni kellene annak, amit jelenleg Putyin tesz Európában vagy Európával.

Sajnos az orosz diplomácia évszázadokon át tökéletesített, de megszokott ügymenetéről van szó, amely legfőképpen a birodalom agresszívabb vagy éppen sérülékenyebb időszakaira jellemző, és többnyire a nyugat felől érzett fenyegetettségre válaszol. Méghozzá Európa, kiváltképp az ütközőzónának tekintett Kelet-Európa destabilizálásával.

Ezt elérendő Moszkva – immár hagyományosan – befolyásos gondolkodók, véleményvezérek, döntéshozók megvásárlásával is operál: hol felforgató irodalmat terjeszt, hol a béketáborba terelt nyugati értelmiség mecénása lesz, most pedig éppen a populista jobboldalt pátyolgatja, és álhírportálokat működtet az interneten.

Lengyelországot egykoron, a 18. század végén, a felvilágosult nyugati gondolkodók üdvrivalgása közepette darabolták szét. Nem csoda, hogy a lengyelek mindent tudnak erről a know-how-ról. 1856-ban Ludwik Mieroslawski (költő, író, tábornok és – ahogy az akkoriban sok lengyellel megesett – életfogytig tartó szabadságharcos) ezt így fogalmazta meg:

„Mi másnak tudható be, hogy Franciaország és Anglia minden anyagi erőfeszítése szinte teljesen hiábavaló egy olyan ország ellen, amely technikailag háromszor gyengébb bármelyiküknél, ha nem annak a bomlasztásnak, annak a láthatatlan maláriának, amellyel az orosz doktrínák fertőzték a Nyugat valamennyi társadalmi elitjét, ahonnan aztán a nyugati társadalom legmélyebb rétegeiig is eljutott. Ezek a doktrínák csakis a tagadásra épülnek, és épp ez teszi őket olyan félelmetessé. Az orosz eszme lényegében nem más, mint a régi idők mongol császársága, vagyis tagadás, minden emberi jog megvonása. Túl ravasz ahhoz, hogy nyíltan lépjen fel, beéri annyival, hogy öngyűlöletet és undort oltson azoknak a népeknek a szívébe, amelyek lelkéért nyúl.”

A malária terjesztése ma is zajlik. Mostanság illiberális államnak nevezik az eszmét, és mindez Putyin autokratikus rendszerének exportját jelenti. Ez az eszme mára épp olyan járvánnyá terebélyesedett, mint pár évtizeddel ezelőtt a népi felszabadító mozgalmak ideológiája. Mindezt Magyarországon jól példázza az, ahogy az intellektuális értelemben nem éppen fénykorát élő jobboldal prominens képviselői még lelkesedni is tudnak a kívülről ajándékba kapott kényszerzubbonyért. Ami közelről nézve azért (ld. a civil szervezetekről beterjesztett új törvényt) már aligha tűnik annyira vonzónak, mint pár ezer kilométer messzeségből.

Szóval nem vidám dolgok ezek. Csakhogy.

Valamit nagyon fontos leszögezni itt. Mindettől érdemes elválasztani azt a geopolitikai katasztrófát, amelyet Amerika idézett elő az elmúlt tizenöt évben.

Az ugyanis, hogy a putyini rendszer nekünk, magyaroknak, az Európai Unió egyik országának polgáraiként is elfogadhatatlan (annak kellene, hogy legyen), nem zárja ki logikailag azt a megállapítást, hogy amit az Egyesült Államok művelt a világszínpad Európához közel eső részén az elmúlt években, nos, az példátlanul nagy ostobaság.

Oroszország jelenlegi, európai bomlasztó tevékenysége erre az ostobaságra született pánikreakció. Ezt az új hidegháborút ugyanis nem Oroszország indította el. Ezt az új hidegháborút az Egyesült Államok kezdte, és térségünk, valamint a Közel-Kelet, Észak-Afrika lángra lobbantásáért is ezúttal elsősorban Washingtont terheli a felelősség. Azt a Washingtont, amely ezt az új hidegháborút, ez egyre inkább nyilvánvaló, nem tudja megnyerni. Nem tudta és nem tudja megnyerni Grúziában, Ukrajnában és Szíriában sem, miközben az iszlám világba irányuló demokráciaexport programja kudarcot vallott Egyiptomtól Líbiáig, Iraktól Afganisztánig mindenhol.

Az Egyesült Államok, amely azt hitte, hogy a szaúdi–török koalíció és a CIA pénze által támogatott „felkelők” harminc nap alatt eltakarítják majd Aszadot, mostanság előszeretettel masíroztat fel s alá néhány páncélosdandárt az orosz határon. Vagy éppen rakétavédelmi rendszereket telepítget Európába. Ez az operettbe illő látványosság azonban senkit ne tévesszen meg. Erődemonstrációnak is kevés. Moszkva tisztában vele, NATO-tagállamokkal szemben nem léphet fel katonailag közvetlenül, mivel ez a III. világháború kezdetét jelentené. Ám az egyáltalán nem mindegy, hogy a stratégiai erőegyensúly alapján ki milyen mértékig gyakorolhat nyomást a másikra. (Addig jó, ha ezt a küzdelmet komputeres modellek vívják egymással és nem harctéri parancsnokok.)

Miközben a világ Donald Trump elnökké választásával, majd az állítólagos orosz hackerek miatti hisztériával, a szíriai harctérről érkező kaotikus események híreivel vagy az európai migránsválsággal és az ennek nyomán megerősödő populizmussal volt elfoglalva, történt valami sokkal fontosabb.

Scott Ritter, aki az ENSZ fegyverzetellenőreként tevékenykedett Irakban 1991 és 1998 között, a Washington Spectator márciusi számában közölt cikkében kerek perec kijelentette: „az orosz–amerikai fegyverkezési versenynek vége, és Oroszország győzött”. (A kijelentés nyilván túlzó és hatásvadász, de fontos leszögezni, ez a lap nem álhírportál: kicsit balra hajló, de komoly amerikai periodika.)

Akik figyelemmel kísérték a 2003-ban Irak ellen megindított amerikai támadás előtti eseményeket, azoknak ismerősen csenghet Scott Ritter neve. Ő volt az az amerikai szakértő, akinek az invázió előtti médiahisztéria közepette is volt bátorsága ahhoz, hogy kijelentse: Szaddám Huszeinnek nincsenek tömegpusztító fegyverei, és az USA hamis ürüggyel készül háborút indítani. (Többen megpróbálták hazaárulónak, lefizetett ügynöknek bélyegezni. Ma már inkább az látszik, ő volt az, aki igazi hazafiként viselkedett a háborút megelőző tömegpszichózis során.)

Ritter mostani cikkének hangzatos kijelentése egy új orosz fegyver kipróbálásának apropóján született. A fegyverzetszakértő leírása szerint 2016. október 26-án tesztelték az oroszok a „4202-es objektum” névre hallgató robbanófejet. Ez a hiperszonikus fegyver a hangsebesség tizenötszörösével száguld célpontja felé, ami azt jelenti, hogy az Egyesült Államok jelenlegi rakétavédelmi rendszerei nem tudják befogni és megsemmisíteni ezeket a lövedékeket. Sőt, várhatóan még hosszú évtizedekig nem is lesznek erre képesek.

A 4202-es objektum olyan kinetikus fegyver, amely a becsapódás energiájával rombol (az óriási sebesség miatt nincs szükség külön robbanótöltetre). Ha ezt a kinetikus lövedéket majd a szintén mostanában hadrendbe álló, új RS–28-as interkontinentális ballisztikus rakétákra szerelik, mindössze tizenkét perc alatt érhetik majd el vele az amerikai célpontokat.

Egy ilyen fegyverrel tehát azelőtt csapást lehet mérni az amerikai kilövőállásokra, hogy a rakétavédelemnek ideje lenne arra, hogy felfogja, egyáltalán mi történik. Ha mindez nem lenne elég, Oroszország hamarosan befejezi saját új rakétaelhárító és légvédelmi rendszerének telepítését, amely szorosan zárni fogja az orosz légteret (és adott esetben szövetségeseit, így Szíriáét is).

Miért ilyen fontos ez? Az 1972-es rakétavédelmi egyezményben az oroszok és az amerikaiak vállalták, hogy csak korlátozottan telepítenek elhárítórendszereket. Mindketten felismerték ugyanis, hogy a rakétavédelmi eszközök fejlesztése követhetetlenné, kiszámíthatatlanná teszi az erőviszonyokat (egy nukleáris háború megnyerésének esélyét kínálják a fejlettebb hadviselő félnek). Mindezzel Ritter szerint egyben arra is lehetőség nyílt, hogy a következő évtizedek során további értelmes és betartható fegyverzetcsökkentési megállapodások születhessenek az USA és a Szovjetunió között.

2002-ben azonban a terrortámadásból ocsúdó Egyesült Államok, arra hivatkozva, hogy szüksége van a „latorállamok” által indított rakéták elleni védelemre, gyakorlatilag felrúgta ezt a megállapodást, ezzel megakasztva a folyamatot. Ma már jól látható, hogy ez a lépés az új hidegháború, az új fegyverkezési verseny megindításának egyik lépése volt.

Ezek után Moszkvának Putyin elnök által is gyakran hangoztatott célja volt, hogy az amerikai rakétavédelmi rendszereket kikezdjék. Az oroszoknak ez a stratégiai célja a tavaly októberi fegyverteszttel teljesült.

Rex Tillerson amerikai külügyminiszter moszkvai vizitje során nem lesz irigylésre méltó helyzetben. Nehéz tárgyalások várnak rá.

Egyrészről a szíriai és ukrán helyzet stabilizálásáról kellene megbeszéléseket folytatnia, ami elég kilátástalannak tűnik egy olyan külügyi apparátussal, amely ellenséges saját vezetőjével szemben, és elsősorban az elnök megbuktatásán dolgozik.

Másfelől a fent említett okok miatt a fegyverzetcsökkentési tárgyalások felújítása is igencsak időszerű lenne Washington és szövetségesei számára. Csakhogy ilyen körülmények között milyen stáb áll majd Tillerson rendelkezésére?

Hidegháborús olvasmányainkból tudható, hogy a fegyverzetcsökkentési megbeszélések igen komoly intellektuális felkészültséget igényelnek. A magas szintű matematika, a játékelmélet ünnepélye ez, ahol a sakkjátékosok mögött álló szekundánsok (köztük komoly tudósok) folyamatosan számolnak és elemeznek. Ilyen komoly munkát harci zajban, kaotikus adminisztrációval és a jelenlegi elnök belátóképességével nem lehet végigvinni.

Ráadásul a kudarcot vallott háborúk után Amerikának meg kellene nyitnia a disengagement, vagyis az értelmetlenné vált harci cselekményektől való elszakadás politikáját (ahogy ezt annak idején az USA megtette Vietnam esetében is). Ügyes tárgyalásokkal ezt még akár Aszad távozásával is össze lehet kötni, így Amerikának nem kellene teljes arcvesztéssel távoznia a konfliktusból. Ezen akár még Moszkva is nyerhet, hiszen az oroszoknak sem érdekük végeláthatatlan háborúkba bonyolódniuk a Közel-keleten.

Egy ilyen moszkvai deal mindannyiunk érdeke lenne. Amerika európai szövetségeseinek ezért ma nem a rakétatámadások miatt kellene ujjongania, ezzel bátorítva a washingtoni héják további ámokfutását, hanem abban segíteni, hogy például Mike Pence alelnöknek, aki profi politikus, sikerüljön stabilizálnia kormányzatát. 

Annál is inkább, mert a menekültválság és az unió területén végrehajtott terrorcselekmények idején, valamint a nagy horderejű európai parlamenti választások előtt lélegzetvételnyi időre a legnagyobb szüksége most elsősorban Európának van.