A minap a fürdőkádban olvasgatva ijedtemben majdnem vízbe ejtettem a The Economist április 8-ai számát. Az újságért, akkor úgy gondoltam, kár lett volna. De meglepetésem is érthető. Ritkán van olyan, hogy a magát a haladás bástyájaként propagáló hetilap ördögűzési rítusba bocsátkozik. Szinte érezni lehetett, ahogy a sorok közül szivárog a tömjénfüst.
A The Economist cikket közölt Enoch Powellről.
Hogy ki volt Enoch Powell? A háború utáni liberális, baloldali és konzervatív elitek réme. Brit politikus, parlamenti képviselő, néhány hónapon át miniszter is, akiben sokan a mai, populistának nevezett európai pártvezérek ideológiai előképét látják. Egyben mindannak a tagadását, amit nyugaton ma „társadalmi konszenzusként” próbálnak bemutatni.
Nem is tévedhetnének nagyobbat.
Az 1998-ban elhunyt Enoch Powell egy letűnt korszak önmagában is izgalmas figurája volt. Mintha egy James Bond-filmből lépett volna elő: évtizedekkel élte túl a birodalom felbomlását, illetve a brit ethosz kimúlását, amely egész életét meghatározta. Életének ismertetésére egy könyv sem lenne elegendő, de álljon itt róla pár mondat – jelezve, hogy vitatott pályafutásának nem elbagatellizálható árnyoldalait most nem fogom taglalni, erről Nagy-Britanniában is hosszú évek óta nagy vita folyik.
Enoch Powell 25 évesen a Sydney-i Egyetem tanára volt. Ógörögöt oktatott, klasszika-filológus, nyelvzseni – a modern görög, a portugál, a walesi és az urdu jó ismerője is. Rendkívül ambiciózus. Sajnálkozott, hogy nem tudta megdönteni Friedrich Nietzsche rekordját, aki 24 évesen kapta katedráját. Ám máris más cél lebegett a szeme előtt. Úgy döntött, ő lesz India alkirálya. És ez majdnem sikerült neki.
A második világháborút közlegényként kezdte a hadseregben, és dandártábornokként szerelt le a győzelem után. A rendfokozatot úgy érte el, hogy nem szagolt puskaport. Az észak-afrikai hadszíntéren a Rommel elleni hadjárat katonai hírszerzésének egyik vezetője volt. A Japán elleni hadműveletek idején az indiai és a burmai hadszíntér katonai hírszerzésének helyettes parancsnoka. A háború után gyakorlatilag ő dolgozta ki India védelmi tervét. Előbb-utóbb tényleg alkirályi pozícióba navigálta volna magát.
Ám törekvésébe beleszólt a történelem, India 1947-ben függetlenné vált. Ez teljesen összetörte Powellt. Ezután inkább a birodalom lebontását propagálta azon az alapon, hogy India nélkül az egésznek nincs semmi értelme. A Konzervatív Párt tagjaként, majd parlamenti képviselőjeként, később miniszterként és árnyékminiszterként ennek ellenére ígéretes politikai pálya volt az övé. Amely egy pillanat alatt tört ketté 1968-ban Birminghamben elmondott nyilvános beszéde után. Ezt a brit politikatörténet a mai napig patakvérbeszédként (Rivers of Blood Speech) emlegeti. Enoch Powell az Aeneisből idézett, amelyben a riasztó jövőt látó jósnő így sikolt fel: „Csatákat, szörnyű csatákat látok, vértengerben a Thybrist” (mármint a Tiberis folyót). Powell azért látta vértengerben a „folyót”, mert úgy vélte, a háború után az országba és Európa más államaiba is meginduló bevándorlás katasztrófához fog vezetni.
A baljós vízióra ráugrott a sajtó. A The Times gonosz beszédnek titulálta. Az idézetet meglehetős rosszindulattal – Powell vérontást vizionál, rasszista húrokat penget – magyarázta félre mindenki, még párttársai is, akik megijedtek a fajgyűlölet vádjától. Elkezdődött a nagy elhatárolósdi, valódi vita helyett a beszéd által kijelölt szimbolikus tér belakása következett. Jellemző, hogy Margaret Thatcher már aktív pályafutása után, 1991-ben jegyezte meg: Powell érvelése helyénvaló volt, ha sajnálatos módon fejezte is ki magát.
Nem csoda, hogy Enoch Powell a globalizáció és az egységesülő Európa projektje ellen fordult. Ő lett minden euroszkeptikusok ősatyja, így később Nigel Farage hőse is.
Farage persze, aki a krakéler felelőtlen figuráját hozza, nem veszít ezzel, de másoknak még ma is illik óvatosan nyilatkozniuk az ügyben. Boris Johnson, a brexit másik arca, aki egykor szintén klasszika-filológiát hallgatott, 2005-ben azért kárhoztatta Powellt a konzervatív The Daily Telegraphban, mert „rasszista kiruccanása után senkinek nem volt már vér a pucájában ahhoz, hogy a britségről beszéljen. Vagyis hogy helyénvaló-e ragaszkodni ahhoz, hogy a bevándorlók alapból legyenek lojálisak a befogadó országhoz.”
Ez a Powell által jelzett problémának csak az egyik és talán nem is a legfontosabb része. A The Economist cikke is a kérdés mellékes vetületével foglalkozik. Az újság árnyékbokszol, amikor arról ír, hogy a globalizáció és az egységesülő Európa hívei azért vannak bajban, mert hibásan mérték fel a nemzeti érzület és a lojalitás fontosságát. Az érvelés szerint a jelenlegi elit válságának egyik fő oka, hogy váratlanul érte a nacionalizmus előretörése.
Ám a helyzet az, hogy Powell dilemmája nem ideológiai kérdés. Hanem matematikai. Van köze a nemzetállamhoz, amelyet életképes egységnek tart a föderációval szemben, de ha erre szorítkozunk, elmehetünk amellett, ami valójában kezdi szétfeszíteni Európát.
Erre egy amerikai konzervatív, Christopher Caldwell 2009-ben megjelent könyve (Elmélkedések az európai forradalomról) mutat rá élesen. (A könyv igen alapos, méltatást akkoriban David Goodhart, a Prospect magazin szerkesztője írt a The Guardianben. Őt szokás volt egykor libereális powellistának bélyegezni, de azt is meg kell jegyezni, hogy lapja, amely az intellektuális szekértáborok meghaladását tűzte ki célul, a kilencvenes évek egyik legizgalmasabb európai sajtóvállalkozása volt.)
A könyv szerzője külön fejezetet szentel Powellnek és annak, hogyan vált Európában tabutémává a migráció problémáinak megvitatása. Olyan népmozgásokról van ugyanis szó, amelyek példátlanok a kontinens történetében. Ahogy a szerző fogalmaz: másmilyen emberekkel nem lehet ugyanolyan Európáról álmodozni.
Caldwell rámutat a hallgatás okára is: az európai nagytőke és a baloldal olyan konszenzusra jutott a bevándorlás kérdésében, amelynek a kiindulópontjai is hibásak.
Miről van szó? Ehhez pár évtizedet vissza kell lépnünk az időben. Az 1940-es évek vége tájékára, amikor Powell birodalmi álma szertefoszlott, Európában pedig felszállt a háború azelőtt mindent elborító porfelhője. Caldwell érzékletesen mutatja be, miként állt elő az óriási munkaerőhiány, amellyel minden európai ország kénytelen volt szembenézni. Az egykori birodalmak volt gyarmataikról igyekeztek enyhíteni rajta, Nyugat-Németország az NDK-ból, illetve Kelet-Európa más országaiból akart először munkáskezeket toborozni.
Ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy csupán a kommunizmus elől menekülőkkel a Nyugat nem tudja a szükséges mértékben pótolni a részben a háborús veszteségek miatt kiesett munkaerőt. Németországban először ideiglenes megoldásként merült fel a vendégmunkások tömeges alkalmazása. Aztán a költségek csökkentéséért a munkaadóknak egyre több kivételt sikerült kieszközölniük a rendelkezésekben, például az először kétéves tartózkodási idő egyre könnyebb folyamatos meghosszabbítását.
Közben a baloldal a tömeges bevándorlásban – ami elsősorban fiatalabbak érkezését jelentette – a jóléti állam, a demográfiailag tarthatatlan nyugdíjrendszer továbbélésének zálogát látta. A szakszervezetek megnyugodhattak: az új proletariátus kitermeli a régi nyugdíjfedezetét. Ez a valószínűtlenül erős szövetség a jobb- és a baloldal között biztosította, hogy a valódi problémákról hallgasson a véleményformáló értelmiség.
Csakhogy nagyobb tömegeket Európába vándoroltatni ebben az időben csupán gyökeresen eltérő kulturális hátterű – javarészt iszlám – országokból volt lehetséges. Milliók érkeztek és érkeznek évente a kontinensre. A demográfiai növekedés motorjává egy olyan vallási közösség tagjai váltak, amely jellemzően nem tud mit kezdeni a világi állam intézményeivel. Persze nem szükségszerű, hogy ez így maradjon, de belátható, hogy legalábbis nincs garantálva az integráció sikere.
Ahogy erre Caldwell is rámutat, a tömeges migráció gazdasági okai azonban a nyolcvanas évek elejétől megszűntek. A gazdasági bevándorlók többségét olyan iparágaknak kellett volna felszívniuk, amelyek az olcsó ázsiai termelés miatt elvesztették versenyképességüket. (Mindehhez jön most az, hogy a termelő ágazatok a robotizáció miatt ismét forradalmi átalakulásban vannak.)
Az az elképzelés tehát, hogy az újonnan érkezettek garantálják a szociális piacgazdaság megmentését, megbukott. A városok perifériájára szorult, kulturális értelemben is elkülönülő új proletariátus még jobban szétfeszíti e modell kereteit.
A fentiekből persze az is következik, hogy egyáltalán nem kell ahhoz ördögi terv vagy gonosz szándékú összeesküvés, hogy valami tartósan rossz irányba forduljon. Elég az, ha távlati gondolkodás helyett fajsúlyos kérdésekben is a kényelmesebb és a pillanatnyi érdekeknek megfelelő opció diadalmaskodik.
Másrészről azt is látnunk kell – és ezért nehéz ez a kérdés –, hogy bevándorlókra igenis szüksége van Európának. Nem valami távoli idea jegyében van szüksége, hanem mert a demográfiai válság nem fog elmúlni attól, hogy a migráció negatív hatásairól is beszélünk. A bajok mellett tehát világosan kellene látnunk azt is, hogy a népesedési katasztrófa elkerüléséhez milyen – és honnan érkező – tömegre van szüksége Európának. (Az a különös helyzet is előállhat például, hogy a határok lezárásával épp Közép- és Kelet-Európa veszíti majd a legtöbbet: a Nyugat jobb híján kizárólag innen tudja pótolni demográfiai deficitjét, vagyis az elvándorlás ebben az esetben felgyorsulhat.)
Ezek ténykérdések. Nem a szimbolikus-ideologikus lövészárkok problémái. A demográfia tudomány, és nem véleményműfaj. A számok konkrétak. Powell 2000-es évekre szóló előrejelzései például megdöbbentően precíznek bizonyultak a bevándorlók népességen belüli arányának alakulásáról, várható drámai növekedéséről.
Jellemző, hogy a tömeges bevándorlás okozta sokkot haszonszerzés céljából felhasználó (populista) politikusok azzal a válasszal adósak maradnak, hogy ha a határokat teljesen lezártuk, a demográfiai deficitet mivel pótoljuk. (Új Ratkó-korszakban még a legradikálisabbak sem gondolkoznak.)
A szókimondónak tűnő – Orbán Viktorhoz hasonló – néptribunok maszatolnak: a probléma nekik addig érdekes, amíg nem kell megoldani. Magyarország például – hallgatólagosan – részben a külhoni magyarság áttelepülésével gondolta elodázni a nyugdíjrendszer összeomlását. Ám ez a projekt a fiatalok nyugatra vándorlása miatt ma már eleve csekély hatású.
Mi tehát a hosszú távú válaszunk? Az nincs. A krízist meglovagoló népvezéreknek nincs valódi javaslatuk. Ám az is biztos: ennek a populizmusnak nem jelentik értelmezhető kritikáját a határok megnyitását követelő Gulyás Mártonok.
A tisztánlátást elősegítendő két dolgot élesen el kell választanunk egymástól. Ki kell mondani: a menekültek megsegítése a hagyományos értékeire büszke Európa kötelessége. A kiszolgáltatottak ellen hergelő, politikai haszonszerzésért folytatott kampány pedig a kontinens szégyene. (Micsoda gyalázat, hogy valakinek azért kellene szégyenkeznie, mert segítséget nyújt!) Az érkezők hosszú távú befogadása, integrálása azonban Európának egyáltalán nem feladata és nem is erkölcsi kötelessége. A többség esetében a menedék csak ideiglenes lehet, és ezt a menekültekben is tudatosítani kell.
Vagyis: a felebaráti segítség, az emberség nem migránssimogatás. Ám nem következik belőle a tömeges meghívó sem.
(Még mielőtt bárki Powell rehabilitációját kérné számon rajtam, vessen egy pillantást erre a kitűnő, néhány héttel ezelőtt a Project Syndicate-en megjelent interjúra, ahol Amerika egyik legbefolyásosabb közgazdász gondolkodója, Jeffrey D. Sachs ugyanezt a szigorú distinkciót, és a szigorúan szabályozott, az országok teherviselő képességét figyelembe vevő bevándorláspolitikát sürgeti.)
Az azonban nagyon is következik, hogy Európának a jövőben – és ezt Sachs is hangsúlyozza –, akár katonai erővel is kell segítenie bizonyos térségek pacifikálását. Nem fogja ezt megúszni. Vagy mi megyünk oda, vagy ők jönnek ide. Létérdekünk például Afrika stabilitása, az ottani népességrobbanás megállítása: még pár év, és nincs az a kerítés, amely az onnan jövő migrációs nyomásnak ellenállna.
Ennek tisztázása már önmagában nagy lépés lenne. A populista előretörés ugyanis nagyrészt nem a nacionalista hevület forradalma, ahogy a The Economist cikke is sejteti. Hanem egy olyan közéleti erény kipusztulására adott össznépi reakció, amely nélkül felelős politika nem elképzelhető. Ezt az erényt sokféleképpen nevezhetjük. Intellektuális következetességnek. Szellemi integritásnak. Egyszerűen előrelátásnak, amelyhez jóstehetség sem kell. Az új baloldal elfáradt multikulturalizmusa, zavaros idealizmusa nem gyógyír. A populista veszedelemnek csak olyan új (mérsékelt) formációk állhatják útját, amelyek programja, mentalitása, hozzáállása ezen a megtalált racionalitáson és őszinteségen alapul.
Akárhogy is, annyi elmondható: minden hibája ellenére Enoch Powell még rendelkezett ezzel az erénnyel. A jelenlegi politikai osztály már kevésbé.
A The Economist meg hadd ázzon.
