Apák és fiúk, ezek és azok

Néha úgy tűnik, mintha Magyarországon 1919 óta vendetta lenne, amelyből nem lehet kiszállni.

Csoóri már 1969-ben leírta: „Ha volt a szocializmusnak hamleti pillanata, akkor ez a pillanat ötvenhat volt.” Akkoriban talán nem lehetett azt mondani, hogy „a magyarság hamleti pillanata”. Annyi bizonyos, és ebben talán majd mindenki egyetért a mai politikai arénában is, hogy ez a pár nap volt a XX. századi magyar történelemben az, amikor egyértelműen a felemelő akarat bizonyult erősebbnek az elfogadott végzetnél.

A rendszerváltás is tartogatott persze ilyen hamleti pillanatot. Amikor a magyarok beszélni kezdtek. Egymással. Nem feltétlenül az áldozatok és az elkövetők – súlyos hiba volna összemosni őket valamiféle hamis világbéke jegyében. Inkább mi, áldozatmagyarok.

Csakhogy már régóta nem beszélünk megint. Nem halljuk egymás szavát. Amikor például Geszti Péter megírta az utóbbi évek talán legszebb hazafias vallomását (Levél Nemecsek Ernőnek), nem lehetett más, csak piszkos zsidó, aki hogy jön a hazaszeretethez. Amikor Vona Gábor boldog hanukát kívánt, elküldték melegebb éghajlatra a náciját, tanuljon előbb jó modort.

Hiba volna mindezt valami zsidó–magyar kérdéssé redukálni, belemerülve a szavak útvesztőjébe. Többről van szó, régebbi beszorítottságról. Arról is, Magyarországon miért érezzük úgy, hogy a hazafiak nem elég demokraták, vagy hogy a demokraták nem elég magyarok. Miféle sérelmek vezettek odáig, hogy az vált rögeszménkké, e két idea nem tud egymással találkozni a magyarban? Úgy, ahogy Amerikában Walt Whitmanban nagy energiákat kisütve találkozott. A kalapos királyig kell visszamenni, ahol a haladás elnyomást jelentett, vagy még régebbi időkig? Az Etelközig?

Amikor Vona Gábor elment beszélgetni a budapesti Spinoza-házba, a belvárosi liberális értelmiség egyik fellegvárába, sokan a térdüket csapkodták a röhögéstől. Részben igazuk volt, hisz ebben a látogatásban volt politikai számítás és pragmatizmus is. Ám van az ilyen gesztusoknak egy nem lebecsülendő következményük: egészen máshonnan, más sérelmekkel érkező emberek, akik közös közéleti karámba szorultak, leülnek egymással szemben, és beszélgetnek. Megpróbálják máshonnan kezdeni.

Ha már amúgy is itt ülünk. Mert itt ülök, és itt ülsz te is. Itt ülnek ők is mindahányan a szomszéd asztalnál. Itt ülünk ’19 óta, ’38 óta, ’44 óta, ’45 óta, ’49 óta, ’56 óta, ’89 óta, ebben a kopott kávéházban, a kiegyenlítetlen tartozással. Miközben a falról, a képekről szigorú tekintettel néznek le ránk őseink.

Ők az áldozatok. Akiken végiggázolt a mocskos XX. század. Nekik igazság jár, és ha még lehetséges, igazságszolgáltatás, kárpótlás és elégtétel is. Ebben nincs hiba. Megérdemlik.

De mi? Meg kellene értenünk, hogy nekünk ebből semmi sem jár. Mert mi már nem vagyunk a történelem áldozatai. Csak saját magunkéi.