Időtlen szenvedély – Paulussen Beradino-bemutató

"Kitartás, jellemesség, eltökéltség, szenvedély" – néhány tulajdonság, amik naggyá tesznek egy embert s szükségesek egy mérnöki műtárgy megszületéséhez.

A kissé negatív irányba fordult száguldást az autóiparban aligha vesszük észre, hiszen az évszázados technikai fejlődés és a tömegtermeléssel járó tőke koncentrálódása szinte rutinszerűen szüli meg azokat az alkotásokat, amelyek önmagukban nézve kiválóságok. De mi történne akkor, ha napjainkban élnének közöttünk olyan reneszánsz emberek, akik a művészet és a műszaki tudományok ötvözésével Enzo Ferrarihoz vagy éppen Ferdinand Porschéhez hasonlóan egymagukban képesek lennének kifordítani a világot?

A válasz egyszerű: minden olyan lenne, ahogy azt gyerekkorunkban elképzeltük. A karosszéria a költséghatékonyságot és a gyártástechnológia nehézségeket nem ismerve hullámozna, a motor előírásos korlátokat nem ismerve üvöltene, a kipufogó illatos benzingőzt hagyna hátra, a gumik pedig az elektronikus segédlet pórázából kitörve sírnának fel.

Nos, a német származású Johannes P. Paulussen 17 éves korában Lamborghini, Ferrari, és Ford urak munkásságát csodálva titkon tudta, hogy önerőből megvásárolni aligha lesz módja egy szuperautót, de az iskolapadban azért lopva saját terveit kezdte el rajzolni a füzet margójára. Ekkor 1961-et írunk, hogy a kitépett lapokból négy évvel később végül megszülethessenek a valóban érdemleges tervek, míg az első kapavágásokra csak a hetvenes évek hajnalán kerülhetett sor.

Aztán hétezer munkaórával később, 1975-ben a közlekedési hatóságok végül jóváhagyásukat adták a tökéletesen egyedi „Paulussen Beradino Hardtop”-ra, ami 1992-ig 8500 felhőtlenül boldog kilométert hagyhatott a háta mögött, mígnem a hátsó traktusba épített Porsche motor meg nem adta magát, okot adva ezzel a további fejlesztésekre. Anyagi háttér hiányában persze a beavatkozásokra csak 2011-ben kerülhetett sor, s többek között az autó ekkor kapott életében először fényezést is, így válva alkalmassá arra, hogy több neves kiállítás szépségdíját is besöpörhesse.

Figyelve az évszámokat, persze már észrevehetjük, hogy a westernfilmek hőse után Beradinónak keresztelt autó még el sem készült, gyakorlatilag máris veteránkorúvá érett, így aztán az idős járműveknek rendezett találkozókon sorra utasíthatta maga mögé azokat a legendás típusokat, melyek az alkotás folyamatában irányadóként szolgáltak. Mi tagadás, a Ferrari 275 GTB, az Alfa Romeo Giulia TZ2, a Lamborghini 400 Monza vagy éppen a magasságában egyező Ford GT40 formai jegyeit olyan ügyesen ötvözi magában a Paulussen, hogy kupéként szinte szemet sem szúr, hogy két személy egyetlen ügyes mozdulattal roadstert varázsolhat a szépségkirálynőből, miközben a kimunkálás precizitása tömeggyártású modelleket is felülmúlhatna.

A napjainkban 68 éves alkotó persze gyakorlatilag az életét szentelte művének, s miközben Paulussen úr műszaki vénáját már a szakközépiskolától fogva magával hordozza, mérnöki végzettséget csak 30 évig tartó egyetemi tanulmányai után szerezhetett.

A műszaki vizsgára hét év alatt megérő Beradino persze a formatervezéstől eltekintve sok tekintetben kénytelen volt már kész komponensek után nyúlni, így a motor, a fékek, a kormányzás és az elektronika is különböző Porsche 911 típusokból származik, a négyfokozatú sebességváltó pedig korábban egy Volkswagen Bogárban teljesített szolgálatot.

Mindeközben persze mások is vérüket áldozták az építés során, hiszen az ajtózsanérokat például egy Jaguar E-Type adta, a méretesebb műszerek egy Iso Rivolta hírnevét öregbítették, a kisebbek pedig egy Alfa Romeo 1700 GT-ből származnak. Az autó lelke azonban mindennél fontosabb, s a TÜV kőszíve is csak a Porsche 911 T 110 lóerős erőforrásának láttán lágyult meg.

Noha mindezen alkatrészek házasítása sem volt gyerekjáték, a munka oroszlánrészét mégis a karosszériamunkák adták, melyek egy 1:10 arányú gipszmodell elkészítésével vették kezdetüket. Az eredeti méretű maketthez már a végtelenül pontos faváz elkészítése is szükségessé vált, s végül erre feszülhetett rá a több rétegben laminált üvegszálas műanyag, ami szilárdságában is megfelelővé vált a saját készítésű váz borítására, miközben a lámpák és a nyílászárók íveinek, foglalatainak illesztése fáradságos utómunkát igényelt.

Aztán végül, de nem utolsósorban a garázsból kigördülve 5800-as fordulaton üvölthetett az alig 1010 kg tömegű autó 157 Nm-es erőforrása, felsírhattak a gumik, és édes benzingőzt hagyhatott maga mögött a kipufogó, miközben a több tíz éves munka eredményét megcsodálhatta a nagyérdemű is. Ezekben a pillanatokban pedig aligha gondolunk a számokra, nem is mérjük meg a gyorsulást, és a 200 km/h feletti végsebesség is csak elméleti becslés eredménye, hiszen mindennél fontosabb az a példamutató szenvedély, amit a Beradino testet öltése jelképez.

Bizony, erre képes a kitartás és a bátorság, amivel valaki különbözni mer a szürke tömegtől. Napjainkban a 68 esztendős Johannes Paulussen weboldalán keresztül keres magának szponzorokat, mi pedig szurkolunk neki, hogy legalább egy hasonló szemlélettel megáldott Pagani vagy Koenigsegg lásson fantáziát benne, akik a szépséget fölényes műszaki tartalommal is képesek lennének alátámasztani, a 21. század egyik legkívánatosabb autójává varázsolva az egyelőre tökéletesen egyedülálló sportautót.