Fekete, fehér, piros

Egy olyan embernek, mint Skuló Zoltán, a lomtalanítás maga volt a paradicsom.

Egy olyan embernek, mint Skuló Zoltán, aki az életét cekkerekben cipelte, a lomtalanítás maga volt a paradicsom. Minden ilyen alkalomkor talált valamit, aminek később nagy hasznát vette. Vasat és más fémhulladékot például, amiből pénze lett. De bukkant már ágyneműre, matracra, sőt könyvekre is. Ezeket a cekkeres nagy becsben őrizte valahol – senkinek nem árulta el, hogy hol. A minapi lomtalanításkor azonban Skuló Zoltán jó darabig nem talált semmit. Valahol persze tudta, portyáinak eredménytelensége mögött az áll, hogy módszere felett eljárt az idő. Manapság ugyanis kevesen maradtak már a Skuló Zoltánhoz hasonlók, akik magányosan bóklásznak a lomok között. Az idő azoknak kedvezett, akik csapatokba verődve, autókkal rótták a kacatokkal telepakolt utcákat, értékesebb holmikra vadászva.

Így fordulhatott elő hogy a cekkeres hosszas turkálás és kutakodás után nem talált semmi mást a polgárok utcára kitett szemetében, mint egy sakktáblát. Szépen megfaragott darab volt, nem volt csorba, és a belsejét takaró posztónak sem volt semmi baja, egy folt sem éktelenkedett rajta. Skuló Zoltánnak annyira megtetszett, hogy eszébe sem jutott, hogy eladja, azonnal helyet csinált neki a cekkerében. Gyerekkorában nagyon szeretett sakkozni, nem is ment rosszul neki. Sőt, ami azt illeti, Skuló Zoltán kifejezetten ígéretes tehetségnek mutatkozott az iskolai sakkszakkörön: mindig büszkén mesélte, hogy amikor a kadétcsapata egy szovjet bajnokkal játszott szimultánt, az őt verte meg utoljára.

A cekkerest úgy magukkal ragadták a feltoluló emlékek, hogy nyomban be is ékelte a sakktáblát az összelapított sörösdobozai közé, ám alighogy végzett ezzel, már vette is elő, hiszen átvillant az agyán, hogy egyetlen figura sem tartozik a táblához. Szétnézett a hulladékban, de sehol egy futó, bástya vagy paraszt; királyról, királynőről pedig nem is álmodott. Azt azért elképzelte, micsoda igényesen kidolgozott figurák tartozhatnak egy ilyen mívesen megmunkált táblához, még a kedvenc mozdulatát is imitálta: üres kézzel úgy tett, mintha a sötét futót áthúzná a tábla egyik sarkából a másikba. Ettől annyira fellelkesült, hogy azonnal játszani szeretett volna valakivel egy partit. De hát a figurák...

Egyszer csak mentő ötlete támadt Skuló Zoltánnak. Talált ugyanis egy fekete káddugót és egy fehér körömkefét. Ezek adták az ötletet a cekkeresnek ahhoz, hogy a kidobált lomokból elkészítse a maga sakk-készletét. Gyorsan el is repült az a fél nap, mire elkészült vele. Szedett-vedett katonáihoz azonban egy jelentkező sem akadt tábornoknak, pedig Skuló Zoltán egy idő után már önként felajánlotta, hogy lesz ő a fekete sereg vezére, ellenfele pedig élhet a nyitás jogával a fehér szemétdarabok élén.

Hosszas könyörgés után egy csuklyás alak állt kötélnek. Érthetetlen hangon motyogott, Skuló Zoltán nem is merte megkérdezni a nevét. Az arcát sem látta, mert soha nem nézett fel, de a cekkeres valamiért úgy érezte, hogy a csuklyás ember egyfolytában mosolyog játék közben. Nem is volt gyenge ellenfél, játszmájuknak mégis furcsa vége lett. Már csak pár fehér és fekete szemétdarabot tologattak az utcai kukára helyezett táblán, amikor megjelent egy aranyláncos, gorillatermetű férfi, és lesöpörte a szépen faragott táblát – rögtön ketté is tört.

A gorilla egy koszos kartonlapot vett elő, és elkezdett itt a piros, hol a pirost játszani. Miközben ordítva toborozta a jelentkezőket a lomisok közül, a cekkeres és a csuklyás szép lassan eltűnt az utcát elborító szeméttengerben.