Móga Kálmán azért maradt. A vonatok egyre ritkábban jöttek, de még mindig az állomás környékén ment a legjobban a kéregetés. A forgalomcsökkenés persze meglátszott a resti bevételén is, úgyhogy az ősz fejű Havas Tóni szép lassan visszavett a szolgáltatásokból. Először a kolbászfőzést hagyta abba, aztán a szalonnasütő serpenyőjét dobta ki. Később a barna sör csapolásával is felhagyott, csak világost szolgált fel. Bora pedig olyan rossz volt már ekkorra, hogy csak azok a koldusok, kéregetők és csavargók akartak ilyet inni, akiket esztendőkkel ezelőtt elhajtott messzire. Úgyhogy az egyik szokásos karácsonyi leállása után már nem nyitott ki az új évben. Sőt, az utolsó vonattal a várost is elhagyta. A januári fagyokat megelégelve az egyedül maradt Móga Kálmán úgy döntött, hogy leveri a lakatot a végleg bezárt restiről, és beköltözik az elhagyatott épületbe. Amikor behordta a cókmókját, ürességet érzett. Azt próbálta bemagyarázni magának, hogy csalódott, mert az ősz fejű Havas Tóni semmi maradékot nem hagyott maga után, de tudta ő jól, hogy mi bántja igazán. Hiányzott neki hű társa, Sunyi, a bozontos fekete korcs.
Móga Kálmán mégsem maradt egyedül. A nyitva felejtett restiajtón ugyanis egy hófehér kutya sétált be. Megállt az egykori üzlet közepén, kettőt ugatott, aztán odament az otthonra talált csavargóhoz.
Móga Kálmánnak nagyon ismerős volt a kutya, de nem a fekete Sunyira emlékeztette, hanem valaki másra. Lehajolt hát, és mosolyogva megvakarta a hófehér kutya füle tövét. Onnantól kezdve együtt éltek az egykori resti elhagyatott épületében.
