Kora reggel nem szokott a falunkba érkezni ilyen puccos autó. Ott álltunk mindannyian, az egész brigád, a Sanya, a Totya, a Zebra meg én. Ott volt a brigádvezető, a Peti bácsi is, aki nem volt amúgy olyan öreg, a Totya is idősebb nála, de szereti, ha bácsizzák. Olyan okosnak képzeli magát, hogy szerinte ez a megszólítás, meg az azzal kéz a kézben járó tisztelet kijár neki. A tisztelet amúgy azóta fontos neki, amióta kijött a börtönből. Addig azt se tudta, mi az. Mi meg mondjuk nem tudjuk, hogy hány éves, csak azt, hogy mielőtt elballagott volna az iskolából, már lecsukták. Azt beszélik, hogy súlyos testi sértés meg garázdaság volt a rovásán. De mondják azt is, hogy egy nagy ember helyett ült. Egy nagyon nagy ember helyett. Mindegy. Ettől persze még nem tudjuk, hány éves a Peti, de mindegy is, mert hát bácsizzuk. Szépen, ahogy kéri. Ha már egyszer olyan fontos ez neki.
De most nem is a mi Peti bácsink a lényeg itt, hanem az a puccos autó, ami kora reggel begurult a falunkba. Majdnem leszakadt az alváza, amikor belehajtott a Zebra szomszédja előtt egy kátyúba. Amúgy jók az útjaink, különösen a polgármester háza előtt, ott két réteget kellett letennünk, amikor kivezényeltek. Kérdezte is a Sanya, hogy jut-e belőle mindenhova, ha ide többet teszünk, mire a Peti bácsi teli szájjal vihogva annyit felelt, hogy dehogy, a ti utcátokba nem jut, az marad ugyanolyan, mint eddig. Ősszel sáros, nyáron poros.
De a Zebra szomszédja előtt nem szabadott kátyúzni. Ott valami gyüttmaradt lakik, aki nem bírta elviselni, hogy élünk mi itt, nem tudta elviselni a mi kis saját törvényeinket, ezért ráindult a polgármesterre. Először névtelen, fenyegetőző leveleket dobtak be hozzá. Utána bekiabált neki mindenki, aki elhaladt a háza előtt. Végül pedig meg lett mondva, hogy aki a folyton politizáló, rosszhír-keltő gyüttmaradt háza előtti kátyúba egyetlen lapát bitument is tesz, annak a jövő héten már nem kell jönnie a melegedőbe eligazításra.
Ebben a kátyúban persze össze is gyűlik szépen a víz, most is ez volt. Bele is lépett a puccos autó utasa. Káromkodott is cifrákat. Valami nagy ember ez is, a Peti bácsi látta őt a tévében hosszan beszélni valamiről. Nem igazán értette, de valami olyasmiről hadovált, hogy fel lesz újítva valami kórház, valahol nagyon messze innen, és hogy ez mekkora segítség lesz majd a bajban. És hogy ehhez mi nyújtunk majd segítséget, úgy 400 millió forint értékben. Ahogy ezt így, ilyen szépen összeszedetten elmondta a Peti bácsi, rá kellett jönnünk, hogy nem is akkora bunkó. Mondtam is a Totyának, hogy még az is lehet, hogy beszédet fog mondani a lakossági fórumon, ahova kivezényelnek majd minket pénteken. Ezen aztán úgy elkezdett röhögni, hogy mindjárt ránk rivallt Peti bácsi, hogy fogjuk be a mocskos pofánkat, mert nem azért jött a miniszter úr, hogy a mi jópofa kis vicceinket hallgassa. Brigádvezetőnk lopva nézte a puccos autó utasának arcát, hogy miként reagál a megtippelt titulusra. Mindenesetre Peti bácsi jól csinálta ezt is, a fene a pofáját, mert ha teszem azt csak államtitkár lett volna ez a díszzsebkendős bájgúnár, akkor is örült volna a megelőlegezett előléptetésnek. Az utas mindenesetre alig észrevehetően mosolygott. Lerázta a sarat meg a vizet a cipőjéről, és elmondta, amit már Peti bácsitól mindannyian tudtunk. Hogy ugyan úgy volt, hogy pénzt küldünk azoknak a messzi országoknak, de az elfogyott, ezért embert küldünk. Az van. Szóval lehet menni kórházat felújítani. Azzal sok pénzt lehet keresni, talán még többet is, mint a közmunkával. Választani is lehet, vagy Nigériába megyünk, vagy Vietnamba. Fogalmam sincs, merre vannak ezek a helyek. Mondta azt is a díszzsebkendős, hogy vegyük megtiszteltetésnek, hogy mi magunk vagyunk a segítség. De engem nem ver át. Én maradok. Megszoktam már itt. Ezt neki is elmondtam, de úgy, hogy közben már arra figyeltem, mit söprök éppen össze az árokparton. Nem söpörtem semmit, de hát azt egy ilyen nagy ember úgysem tudja.
