A bíróság szóbeli indoklásában kiemelte, hogy a bűncselekmény tényállási elemei közül több is hiányzik. Az elsőrendű vádlott nem volt vagyonkezelő, és nem is állt szándékában vagyoni hátrányt okozni.
Abból a tényből, hogy a magyar állam által eladott ingatlant néhány hónap múlva a sokszorosáért adták tovább, még nem következik, hogy áron alul adták el, hogy bűncselekmény történt, hiszen az épület és a telek egységes tulajdona egy kézben már jóval nagyobb piaci értéket képviselt. Ráadásul a magyar állam a nemzetközi egyezmények miatt kereskedelmi célokra sem használhatta a korlátozottan forgalomképes ingatlant, amelynek a fenntartási költsége már a vádbeli időszakban évi másfél milliárd forint volt – sorolta a bíró.
Hangsúlyozta: semmi nem támasztotta alá azt a vádirati állítást, hogy az elsőrendű vádlott a vevő érdekében járt el, vádlott-társai pedig tudva az okozott vagyoni hátrányról és a valótlan tartalmú okiratokról bűnpártoló módon fedezni próbálták a moszkvai nagykövetet.
A bíró órákon át ismertette mindazokat a hivatalos iratokat, leveleket, amelyek azt támasztották alá, hogy a vádlottak – különösen Horváthné Fekszi Márta – magas szakmai színvonalon végezték feladatukat az ingatlan eladása ügyében, és jogszerű, korrekt eljárásra törekedtek.
Több ponton kifogásolta az egyébként „nem szokványos” ügyben a korábbi eljárást. Szóvá tette, hogy a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (Kehi) vizsgálata során olyan ügyvéd járt el Moszkvában és tartott meghallgatásokat, aki a sértett képviseletét is ellátó ügyvédi irodában dolgozott. Továbbá az ügyvéd nem volt jogosult szolgálati titkok megismerésére. A Kehi államtitkokat közölt nyíltan az ügyészséggel, továbbá az ügyészség által kirendelt szakértők úgy adtak szakvéleményt, hogy nem tájékoztatták őket az ingatlan értékét döntően befolyásoló jogi helyzetről, a korlátozott forgalomképességről. Mi több, az is megesett, hogy a kirendelt okmányszakértőnek a bűnüldöző hatóság „szűken mérte a bizonyítékokat” – sorolta a bíró a korábbi eljárás aggályos mozzanatait.
