A dal első strófájában iszonyú rettegés zajlik majd a Horthy-fasizmustól, a klerikális reakciótól és Antall Józseftől. A második versszakban fokozódó rettegés következik a barna esőtől, a fináncfasizmustól és a miniducétól, Orbántól, de csak hogy a refrénre átadja a helyét a Pokolban fogant Viktátortól való, minden addiginál emésztőbb rettegésnek. A dal zárlata napjaink terméke: végső rettegés Vonától és a Jobbik fenyegető terrorrezsimjétől.
Tamás Gáspár Miklós és az általa reprezentált balliberális véleményelit félreértései és bűnei jóvátehetetlenek. Soha nem harcoltak kisebb ellenféllel, mint magával a Gonosszal, és egyetlen pillanatra sem érdekelte őket, hogy mi lesz, ha a felperzselt föld taktikája végül mindent elemészt. Nem más ez a magatartás, mint patológiásan kényszeres holokausztsérült paranoia, amelynek szellemében minden körülmények között Weimart kell játszani. A játék célja: megakadályozni Hitler hatalomra jutását.
TGM és társai sosem zavartatták magukat attól, hogy nincsenek a színen se nácik, se potenciális Führernek valók, mégis ez a végtelenített mantra diktálja a baloldali megafonokból immár huszonöt éve a hazai politika ritmusát. Épp ahogy a jobboldali megafonokból a diszkréten antiszemita kiszólások meg az alakváltó bolsevik fantommal vívott permanens háború örökzöldjei áradnak. Mindkét szekértábor a történelmi múlt traumáiból kovácsol identitást és politikai tőkét, mert sem a jelenről, sem a jövőről nincs fogalmuk.
Tamás Gáspár Miklós most egy transzba esett táltos átszellemültségével veri a sámándobot, olyan erővel és intenzitással, ahogy Szabó Albert és a Világnemzeti Népuralmista Párt feltűnése óta soha. „A Jobbik előretörése NEMZETI TRAGÉDIA. És persze nemzeti szégyen.” A nagybetű a netes kommunikáció világában köztudottan üvöltést jelent. Nem újdonság, hogy a politikai paletta jobboldalán mindenki szélsőséges, de TGM pár hónapja még a Fideszt átkozta ki a civilizációból, most meg már összefogásra, az új népfront megalkotására szólít fel a kisebbik rosszal: Orbán Viktorral. Hiszen eljött értünk a patás Ördög, ezúttal Vona Gábor képében.
Eközben a valóság épp azt mutatja, hogy a Jobbik a polgármesteri székekért és a parlamenti mandátumokért hihetetlenül mélyre képes lehajolni. A cukiságkampány volt a felvezetés: a marcona gárdistákat meg az alávaló buzizást, cigányozást és zsidózást könnyű kézzel kölyökvizslákra, bulizó fiatalokra és elégedett nagyszülőkre cserélő Vona a szittya életérzést csereszabatossá tette a légkondicionált plázával, a szénsavas üdítőitallal és a mentolos rágógumival. A rendszer tagadását az érzések és a szimbólumok világában az elfogadás, a beágyazódás váltotta fel. Szavazatokért? Hideg számításból? Hát persze. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy elkezdett épülni egy új identitás.
És következtek Vona mester penitenciái. Mintha egy ferences rendfőnök szabná ki a bugris növendékekre a megérdemelt büntetést. Ugyanis buziztak, cigányoztak, holokauszttal viccelődtek. Ez ugyanis már nem fér bele. Szavazatokért? Hideg számításból? Hát persze. A hatalom akarása azonban, úgy tűnik, nemcsak barbarizálni, de civilizálni is képes. Vona megértette, hogy a politikai centrum kiürült. Így hát szedett-vedett bandájával elindult, hogy meghódítsa. Messze még a cél, a vadhajtásokat addig egyenként le kell metszenie, az út végén azonban már ott várakoznak a luxuslimuzinok, a miniszteri bársonyszékek és a vonzó, neccharisnyás titkárnők. Dehogy akar már Vona kilépni az EU-ból, néppártot vizionál, nyitni kíván Németország és Merkel felé.
Ennek a Jobbiknak már semmi köze az öt évvel ezelőttihez. Az egy farkasfalka volt, ezek viszont brókerek, menedzserek, marketingszakemberek és hivatásos politikusok. Bizonyos értelemben rosszabbak, mert romlottabbak. Viszont nem veszélyesek. Ők már nem forradalmat akarnak, hanem terüljasztalkámat. És megfizetik az árát, vagy megfizettetik. Ahogy a gárdával tették, amelyet, ha jól emlékszem, nem TGM zavart szét. És még csak nem is Gyurcsány vagy Orbán. Hanem Vona.
Ezen a radikalizmusból a centrumba vezető úton nem Vona Gábor jár elsőként. Megjárta már Gianfranco Fini, aki az olasz újfasiszták vezéréből vált konzervatív-liberális, Izrael-barát politikussá, vagy Marine Le Pen, aki épp ezekben a napokban fenyegeti apját a Nemzeti Frontból való kizárással, mert nem kér a holokauszttagadásból és Pétain marsall szennyesének mosásából. Bizonyára nem lesz könnyű Vona Gábor dolga sem, látva, hogy milyen sötét kulturálatlanság és milyen ijesztő hiedelemvilág hatja át a nemzeti radikalizmus jelentős részét. Az azonban Vona számára is világos, hogy félbolond fantasztákkal és megszállott őrültekkel nem lehet kormányozni. Ahogy azt is nyilvánvalóan látja, hogy a magyarok többsége nem orosz vagy török, hanem holland és norvég állapotok közt szeretne élni.
Persze lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy a nácizóknak van igazuk, és a Benetton-kampány a színes ruhás fiatalokkal csak ügyes színjáték. De látni kell, hogy ha a Jobbik valóban kormányra kerül, olyan erejű ellenzékkel néz majd szembe, mint addig senki. A Fidesz-kétharmad megszállta az állami intézmények jelentős részét, és ahol nem ők diktálnak, ott még ma is a baloldal diszponál. A Jobbiknak minimális a támogatottsága az értelmiség körében, továbbá nincs semmi kormányzati rutinja. És akkor az Európai Unió meg a nyugati kormányok nyomásgyakorlásáról még szót sem ejtettem. TGM hiába retteg: nemcsak Vona, de a hazai társadalom és a külpolitika sem akar fasizmust vagy fajgyűlöletet Magyarországon.
A Jobbik azért erősödött meg, mert a baloldal nem védte meg az embereket. A politikai korrektség szellemében két évtizeden át tagadták a valóságot, és szolgáltatták ki a magyar vidéket cigányostul, falvastul, panelestül a bűnözésnek, a segélynek meg a nyomornak. Most a Jobbik azért erősödik tovább, mert a Fidesz mohóságból és szavazatszerző cinizmusból hátat fordított a polgári Magyarország eszményének, és a centrumból kivonult. A Jobbik előretörését nem kommunikációs csodafegyverek vagy jól időzített karaktergyilkosságok állíthatják meg, hanem tisztességes kormányzás és egy olyan baloldali ellenzék, amelyik felmondja a polgárháborús politikát.
Nagyra becsülöm akár TGM, akár Csurka munkásságát. Sokat tettek azért, hogy a kapitalizmus és a globalizáció kritikája gyökeret verjen Magyarországon. Minden rendszerellenességük megszűnt azonban, amint meghallották az urbánus vagy a népi hadállások harci kürtjeit. Az ország leszakadása és radikalizálódása csak akkor állítható meg, ha kilépünk ebből az önpusztító paradigmából. Ha többé nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni se komcsiktól, se náciktól. Ha többé nem leszünk hajlandók a rettegéstől elvakulva újabb meg újabb tolvajokat magunkra szabadítani.
