A reklám káros

Az IMF és az Európai Bizottság a görögökkel folytatott tárgyalások során a televíziós reklámok megadóztatását javasolta.

Remélem, a magyar reklámszakma a nemzetközi piacokra is legyárt néhányat azokból a kiváló hirdetésekből, amelyekkel nekünk, balkáni bunkóknak elmagyarázzák, hogy a reklám hasznos, a megadóztatása pedig súlyos bűncselekmény a Gazdasággal és a mi Urunkkal, a GDP-vel szemben. Arról a veszteségről nem is szólva, ami az embereket sújtaná, akiket egy ilyen barbár intézkedés megfosztana a kedvenc sorozatuktól, a focivébé élményétől, és őskori sötétségbe vetne, ahol az olyan nagyszerű találmányok létezéséről se tudnának, mint a mobiltelefon vagy a porszívó. Ha nem lennének reklámok, még ma is galambok vinnék a levelet, és a seprű lenne a legkorszerűbb háztartási eszköz.

Lehetséges, hogy ezeket a könnyű kézzel osztott igazságokat az IMF és a bizottság nagy hatalmú urai, közgazdászai és lobbistái esetleg nem ismerik? Vagy a Magyar Reklámszövetség is osztja azt az álláspontot, hogy ezek a szervezetek gyarmatosítani akarják a görögöket, és lerombolni ezt a lassan háromezer éves kultúrát? Remélem, újra felveszik elegáns öltönyüket, a tévéstúdiókban megcsillogtatják milliós karórájukat, és minden fórumon tiltakozni fognak az ellen az ördögi szándék ellen, amely az ő alapvetően karitatív tevékenységüket adóztatni célozza. Jöjjön a brüsszeli kampány! Mutassák meg Európának és a nagyvilágnak, hogy a reklám hasznos!

Ha ugyanis nem lépnek fel kellő határozottsággal, továbbra is tartja majd magát az a vélemény, hogy a görög válság fontos komponense a reklámok által hiszterizált és örök elégedetlenségben tartott, elidegenedett léte elől a fogyasztásba menekülő, frusztrált tömegember. Nem lehet majd kiirtani azt a véleményt, mely szerint a görög válság alapvető generátora az emberi joggá vált okostelefon, a kétszázezres átlagnyugdíj és a mindenkinek kijáró egzotikus nyaralás, miközben másfél milliárd bolygólakónak ivóvíz sem jut.

Azért nincs a görög válságra racionális megoldás, mert sem a tömegek, sem az elitek nem a valóságban élnek. A tömeg abban a homokfövenyes, terepjárós, makulátlanul fehér mosolyú, napsütötte álomországban él, amelyet a tudat gyarmatosítói legyártottak számára. Az elit pedig abban a hiszemben él, hogy ez a paraván soha nem dől le. Tagjai arról győzködik magukat a napi spekulálás, seftelés és ügyeskedés során, hogy az idők végezetéig fenn lehet tartani a pszichopátiás kapzsiságot, a féktelen mohóságot, ezt a pénzvilágnak nevezett szemérmetlen hazárdjátékot, mellyel a világot lerabolják.

A magyar kormánynak nem az volna a feladata, hogy a reklámok adóztatását furkósbotként használva büntesse a hozzá hűtlen orgánumokat, hanem hogy a reklámadó intézményét a fogyasztási hisztéria fékévé tegye. S ne csupán adóztassa, de korlátozza a televíziós reklámidőt, mégpedig a jelenleginél sokkal drasztikusabb mértékben. Nemcsak azért, hogy megússzuk a görögországihoz hasonló fogyasztási és hitelválságot, hanem elsősorban azért, hogy visszanyerjük a személyiségünket, a gondolatainkat, a vágyainkat és azt a képességünket, mellyel a sorsunkat uraljuk. Hogy ne járjunk úgy, mint a görögök, akik rég nem uralják a magukét.