A köztársaság végnapjai

Egy nap megírom majd a nagy nemzeti regényt, amelybe a magyarok valamennyi félelmét, babonaságát és gyűlöletét beleszövöm.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de az ágyam mellett már nem az eritreai öreg fekszik, hanem Orbán Viktor ül gondterhelt arccal. Zakóján „Je suis Puzsér!” feliratú jelvény. Amikor észreveszi, hogy felébredtem, egy kitüntetést tűz a frissen vasalt pizsamára, amit úgy tűnik, azóta rám adtak. Megölel, homlokon csókol, és a sajtósa már rakja is fel a Facebookra az imént készült képeket. Orbán így szól: „Soha nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen kevés embernek. Nekem és önnek, Puzsér úr! Megállítjuk az inváziót, és elfogjuk az árulókat!” Tiltakozni akarok, de valami gyógyszer nem engedi.

Másnap egy rohammentő szállít át a Kútvölgyibe. Az utcákon gyűjtőpontokat látok. Külön szögesdrótok mögött a zsidók, a liberálisok, a szocialisták és a menekültek. Mindenhol rendőrök és katonák. A házak falain plakátok „Je suis Puzsér” és „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok veséjét!” szlogenekkel.

A kórházban próbálom elmondani a történetemet. Az orvos türelmesen végighallgat, majd a főnővér felé fordul, és csak annyit mond: „Pszichiátria!” Hetek telnek el. Kint lövések és ágyúzás zaja, de én nyugodt vagyok, úgy érzem, minden rendben. Csak kicsit zavar néha, hogy folyik a nyálam. Aztán egyik délután azt furcsállom, hogy napok óta semmi zaj, és eltűntek az orvosok meg az ápolók. Nem hiányoznak. Pár nap múlva a müezzin hangjára ébredek. Hosszú hetek óta először újra erőt érzek a lábaimban. Az ajtók nyitva. Végre friss levegő! Az utcákon nincsenek nők, mindenhol arab nyelvű feliratokat látok. Semmi kétség: Magyarország elbukott, ez itt már egy iszlám állam. Oszlopok tetejére szerelt hangszórókból Orban El Muhammad Musawi ismerős hangja tölti be az utcákat:

„Amikor 2010-ben kétharmaddal megnyertük a választást, olyan államot akartunk, amely szakít a liberalizmussal, ahol nem pofázik mindenki a jogairól, amely ország nem a romlott Nyugatra, hanem az erős Keletre néz, ha szövetségeseket keres. Olyan országról álmodtunk, ahol a nők helye a konyhában van, ahol családok és törzsek birtokolják a nemzeti vagyont, ahol többé nem járunk lehajtott fejjel, és ahol a hazaárulást keményen megtoroljuk. Amikor álmomban megjelent Mohamed próféta, és rám bízta a Kelet-európai Kalifátus megszervezését, azonnal világossá vált számomra, hogy mindig is ez volt Allah akarata. Ezt a sorsot szánta nekünk, magyaroknak.” A továbbiakra már nem figyelek. Bizonyára kiül az arcomra a viszolygás, mert egy rongyos alak lép mellém.

„Semmi sincs veszve! Már nem Németh Sándor, hanem Gyurcsány vezeti az emigráns kormányt. Ő az igazi keresztes, nincs nála hívőbb és elszántabb fundamentalista. Ki fogja űzni a megszállókat! Ő az új Hunyadi!”