A köztársaság végnapjai

Egy nap megírom majd a nagy nemzeti regényt, amelybe a magyarok valamennyi félelmét, babonaságát és gyűlöletét beleszövöm.

Úgy tervezem, hogy egy nap megírom majd a nagy nemzeti regényt, amelybe a magyarok valamennyi félelmét, babonaságát és gyűlöletét beleszövöm. Jelenleg itt tartok:

Csütörtök este a Keleti pályaudvar környékén egy migránsokból álló csoport támad rám. Először csak lökdösnek és fenyegetnek, aztán előkerülnek a kések. Az „Allah akbar!” mellett azt sikerül kihámoznom az arab mondatokból, hogy ISIS-harcosokkal van dolgom, akik szociális segélyért jöttek gyilkolni, szívből gyűlölnek minket, fehéreket, az asszonyainkat akarják, és eszük ágában sincs integrálódni. Miközben az aszfalton fekszem, és folyik el a vérem, csak arra tudok gondolni: ezt most túl kell élnem, hogy elmondhassam Európa népeinek.

Érzem, lassan végem van, egyre nehezebben veszem a levegőt. Ekkor sétál arra Ahmed és Jusuf. Szerencsémre Ahmed orvostanhallgató volt a damaszkuszi egyetemen. Néhány perc alatt ellát, elállítja a vérzést. Hamar kiderül azonban, hogy ez kevés. A dzsihád pengéje átvágta a jobb vesémet – nincs esélyem. Ahmed azonban nem tétovázik, egy gyors mozdulattal – ott, a pályaudvar tövében – kivágja a sajátját, és belém ülteti. Mire végez, már virrad, Jusuf el is tűnt. Ahmed fáradtan rám mosolyog, és csak annyit mond: „Germany, Germany.” Aztán bizonytalan léptekkel elindul az osztrák határ felé vezető hosszú gyalogútra. Csak annyit látok, ahogy távolodó alakja átkarolja feleségét és kislányát, akik támogatóan Ahmedhez bújnak. Elájulok.

Valami menekültszálláson térek magamhoz, mellettem egy eritreai öregember meg egy afgán pásztor fekszik, szintén infúzióra kötve. De nem kórházban vagyok, hanem egy elegáns villában. Alig van erőm megmozdulni, amikor meglátom a CNN stábját és Gyurcsányt, amint heves kézmozdulatokkal felénk mutogat: „Ezeket a védtelen menekülteket a Keleti pályaudvar környékén verték félholtra szélsőjobboldali gazemberek. Nem merjük kórházba vinni őket, mert tartunk az újabb támadástól, ezért a saját otthonomat ajánlottam fel számukra. Kérem a világ vezetőit, hogy avatkozzanak közbe, és bármilyen lehetséges eszközzel távolítsák el a magyar kormányt, mert amíg nem a Demokratikus Koalíció vezeti az országot, addig ezek a szerencsétlen emberek a politika játékszerei maradnak. Legyen bennünk emberség! Legyen bennünk bátorság! Orbánnak mennie kell!” A kamera hevesen pásztáz minket, az eritreai öregember egy nagyot fingik, én pedig beleüvöltöm a kamerába: „Magyar vagyok! ISIS-terroristák támadtak meg!” Hirtelen szúrást érzek. Valaki belém döfött egy injekciós tűt. Elsötétül minden.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de az ágyam mellett már nem az eritreai öreg fekszik, hanem Orbán Viktor ül gondterhelt arccal. Zakóján „Je suis Puzsér!” feliratú jelvény. Amikor észreveszi, hogy felébredtem, egy kitüntetést tűz a frissen vasalt pizsamára, amit úgy tűnik, azóta rám adtak. Megölel, homlokon csókol, és a sajtósa már rakja is fel a Facebookra az imént készült képeket. Orbán így szól: „Soha nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen kevés embernek. Nekem és önnek, Puzsér úr! Megállítjuk az inváziót, és elfogjuk az árulókat!” Tiltakozni akarok, de valami gyógyszer nem engedi.

Másnap egy rohammentő szállít át a Kútvölgyibe. Az utcákon gyűjtőpontokat látok. Külön szögesdrótok mögött a zsidók, a liberálisok, a szocialisták és a menekültek. Mindenhol rendőrök és katonák. A házak falain plakátok „Je suis Puzsér” és „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok veséjét!” szlogenekkel.

A kórházban próbálom elmondani a történetemet. Az orvos türelmesen végighallgat, majd a főnővér felé fordul, és csak annyit mond: „Pszichiátria!” Hetek telnek el. Kint lövések és ágyúzás zaja, de én nyugodt vagyok, úgy érzem, minden rendben. Csak kicsit zavar néha, hogy folyik a nyálam. Aztán egyik délután azt furcsállom, hogy napok óta semmi zaj, és eltűntek az orvosok meg az ápolók. Nem hiányoznak. Pár nap múlva a müezzin hangjára ébredek. Hosszú hetek óta először újra erőt érzek a lábaimban. Az ajtók nyitva. Végre friss levegő! Az utcákon nincsenek nők, mindenhol arab nyelvű feliratokat látok. Semmi kétség: Magyarország elbukott, ez itt már egy iszlám állam. Oszlopok tetejére szerelt hangszórókból Orban El Muhammad Musawi ismerős hangja tölti be az utcákat:

„Amikor 2010-ben kétharmaddal megnyertük a választást, olyan államot akartunk, amely szakít a liberalizmussal, ahol nem pofázik mindenki a jogairól, amely ország nem a romlott Nyugatra, hanem az erős Keletre néz, ha szövetségeseket keres. Olyan országról álmodtunk, ahol a nők helye a konyhában van, ahol családok és törzsek birtokolják a nemzeti vagyont, ahol többé nem járunk lehajtott fejjel, és ahol a hazaárulást keményen megtoroljuk. Amikor álmomban megjelent Mohamed próféta, és rám bízta a Kelet-európai Kalifátus megszervezését, azonnal világossá vált számomra, hogy mindig is ez volt Allah akarata. Ezt a sorsot szánta nekünk, magyaroknak.” A továbbiakra már nem figyelek. Bizonyára kiül az arcomra a viszolygás, mert egy rongyos alak lép mellém.

„Semmi sincs veszve! Már nem Németh Sándor, hanem Gyurcsány vezeti az emigráns kormányt. Ő az igazi keresztes, nincs nála hívőbb és elszántabb fundamentalista. Ki fogja űzni a megszállókat! Ő az új Hunyadi!”