Az ébredő Erő és a másnapi ébredés

Először is álljon itt az örömteli tény: az új Star Wars-film rendben van.

Az Erő és a Jedi-lovagok mítosza ellen további alattomos támadások sora zajlik. Az önképzőnő akkora tehetség, hogy szorult helyzetében Jedi-elmetrükkel manipulál egy gárdistát – Luke Skywalkernek ehhez még két film, teljes körű kiképzés meg két halott mester kellett, és ebből még lejön egy kar. A Jedik tudása mögött a Baljós árnyakig ott volt fedezetként a munka és a hit, a tanulás és az alázat. Az ezredfordulón ezek helyét a midikloriánok vették át – így lett a science fiction-buddhizmusból tudományos fajelmélet. Negyven éve a jó adottság még semmihez sem volt elég, aztán 1999-ben Anakin Skywalker képében eljött a Star Wars-Neo, akinek a tehetsége újraírta mindazt, amit addig az Erőről tudni véltünk. Az átkozott hagyomány pedig folytatódik: 2015-ben már tárgyakat lehet távolról mozgatni értő mester legcsekélyebb útmutatása nélkül. Remélem, a következő részben a főhősnő továbbképezi majd Luke Skywalkert, hogy az végre szintet lépjen, és hozhassa a táskáját.

S már itt is van van ez a bölcs, feminin lény, aki Yodaként hunyorog, és nagyon empatikus meg áldozatkész. Jó ízlését az a hatalmas szobor szemlélteti, ami őt ábrázolja, és amit saját kocsmájának udvarán állított fel. Kár, hogy az Enver Hodzsát idéző személyi kultusz lelki tényezői homályban maradnak, ami pedig előtérbe lép, az legfeljebb egy új merchandise-objektum a Kölyök Klub menü mellé.

Han Solo harminc év alatt sem ment át semmilyen jellemváltozáson. Elvesztette a fiát meg a szerelmét, és a sok megpróbáltatás nyomán pont ugyanaz a megbízhatatlan, nagydumás hazárdőr maradt, aki három évtizeddel azelőtt volt. Leiával való kapcsolata csöpög a hiteltelenségtől: egyszerre mindent elsöprő szerelem és rideg távolságtartás. Solo kapitány egykori csipkelődő lazaságával talán menthetne ezen valamit, a fontos pillanatokban azonban mindent elönt Hollywood romantikus pátosza. Egyetlen nő sem távozhat a moziból az örök szerelem bizonyossága nélkül.

Vérbeli sci-fi csemege, ahogy a kapitány az aktuális védőpajzsproblémát megoldja. Egy ilyen pajzs kiiktatása a Jedi visszatér című filmnek még a fő küldetése volt – a harminckét évvel idősebb Han Solo ugyanezt a kihívást már úgy kezeli, hogy a hiperűrből érkezik, a pajzsról meg kiderül, hogy az úgy nem véd. Ennyi. A hetvenes meg a nyolcvanas években a hiperhajtómű bekapcsolása előtt még koordinátákat kellett kalkulálni, ma már erre semmi szükség, a hősök hipertérugrással menekülnek bármiféle számolgatás nélkül, mégsem ütköznek semminek – az Erőnek legyen hála! Az új Halálcsillagról, a Starkiller Base-ről megtudjuk, hogy a legutóbbinál legalább ötször nagyobb – akkor ez a sötét oldal most legalább ötször sötétebb, ugye? A térképet szállító droid véletlenül belefut a roncsvadász nőbe. Fura. A droid és a nő véletlenül belefut az egykori rohamosztagosba. Bizarr. A droid, a nő és a rohamosztagos véletlenül épp az Ezeréves Sólyommal menekül. Hihetetlen. A droid, a nő, a rohamosztagos meg az Ezeréves Sólyom pedig véletlenül belefut a hajó korábbi kapitányába, Han Solóba. Na ne már!

A Star Wars-karakterek új nemzedéke lépett a filmvászonra. Hogy milyenek lesznek, hogy megszeretjük-e őket, majd elválik, de lelkesek vagyunk, mert az eredeti részekhez képest a színesbőrűek száma megkétszereződött, akárcsak a fontos szerepet kapó nőké, és végre akadt valahol a galaxis mélyén egy pilótaként hadra fogható latino figura is. Ha a következő részben lesz indián, kerekesszékes és meleg karakter, végre megérkezünk a szórakoztatás huszonegyedik századába.

Az ébredő Erő tagadhatatlanul Star Wars-film, de az is biztos, hogy van három lényegesen jobb és eredetibb. Legfőbb erénye – túl azon, hogy egy jó kis lövöldözős popcorn-mozi – hogy valamennyit jóvátesz abból a gyalázatból, ami az új évezred hajnalán három teljes részben megtörtént velünk.