Az, hogy a határok védelme kapcsán Orbán egy szuverenista és egy uniós tábort lát megütközni, súlyos tévedés. Ma Brüsszel kétségtelenül egy életveszélyes társadalmi kísérletet képvisel, amellyel szemben Visegrád a józan észt – de ugyan mi a garancia arra, hogy a szerepek a következő válsághelyzetben nem fordulnak meg? Mi a garancia arra, hogy nem jönnek vissza akár Gyurcsányék, továbbá miért gondolja a miniszterelnök, hogy Brüsszel mindörökké Merkel és Juncker játszótere marad? Az, hogy a józanságot mikor ki képviseli, egészen változó. A kerítést építő végvári hős nemrég még törökökkel meg azeriekkel barátkozott, óriási mecsetet tervezett Budapestre, és keleti nyitásról szónokolt. Akkor épp Brüsszelé volt a józan hang.
A globális világ kihívásait számtalan esetben lehetetlen klasszikus nemzetállami eszközökkel kezelni. Igenis kell az integráció, kell az európai birodalom, kell a közös limes. Úgy gondolom, hogy Európa jövője Orbánon és Merkelen túl van: sem a német morális imperializmus, sem az angol vagy magyar különutasság nem jó megoldás. S ez még akkor is így van, ha mind Merkel, mind Orbán mögött ott bólogatnak a német és magyar nagytőkések. Egyik az olcsó munkaerőt, másik a szuverenitással fedezett tolvajlást védelmezi.
A beszéd hallgatósága jóllakott és cinikus homo orbánikusz: a milliárdos cégvezérektől a nyugdíjas művészek és sportolók seregén át a legújabb generációs megélhetési politikusokig terjed. Közös bennük, hogy az államból élnek, és jól élnek, ezért hűségesek. A miniszterelnök szónoklatában azzal szembesíti őket, hogy Magyarország nem értékalapú, hanem érdekalapú külpolitikát folytat. „Béke, együttműködés, kereskedés, kölcsönös befektetések, nekünk kedvező regionális egyensúly, kiállás az érdekeink mellett – ezek a magyar nemzeti külpolitika alapvetései.” Nem akarok, és nem is feltétlenül tudok pálcát törni efölött. Tisztában vagyok azzal, hogy a külpolitika nehéz és kompromisszumokkal járó világ, továbbá érteni vélem, hogy a nyugati orientációban meg az Egyesült Államokban sokszor csalódott magyar társadalom miért bízik jobban a világpolitikai seftelésben, mint akár az atlantizmusban, akár az Európai Unióban, ugyanakkor kár lenne elfelejteni, hogy éppen ezekre a nem érték-, hanem érdekalapú megfontolásokra hivatkozva dobta oda ’45-ben Roosevelt Sztálinnak, ’56-ban Eisenhower Hruscsovnak Magyarországot. Ez a fajta politika talán alternatíva nélküli, talán ésszerű, de akárhogy is: szégyenletes. Ma ennek büszke megvallását a homo orbánikusz vastapssal ünnepli. „Áldja meg a magyarok Istene a kormány cinizmusát, áldja meg a magyar ember veleszületett cinizmusát, és áldja meg a legújabb politikai termékeket, amelyek az ország torkán lecsúsznak!”
