Az évenként megszokott miniszterelnöki stand-up első felét meglepően hitelesnek éreztem. Mintha egy termelőszövetkezet elnöke szólt volna az ötvenes évekből, aki a kollektíva számára a munkaversenyt a kellő történelmi és ideológiai kontextusba helyezi. Ha pedig valódi és kínzó kérdések kerülnek szóba, a pártiskolából az agráriumba ejtőernyőztetett vezetőnek mindössze annyi hozzáfűznivalója van, hogy „nyugalom, elvtársak! Megoldjuk. A Párt és Rákosi elvtárs az öntudatos munkásosztály élén kisöpörte az országból a klerikálfasiszta reakciót, bizonyára meg fogjuk oldani a tehenészet vízellátását meg a kombájnok javítását is”. Szóval nem sok minden derült ki arról, hogy a kormányzat miként teszi rendbe az oktatást és az egészségügyet, vagy hogyan fékezi meg a korrupciót, viszont megtudtam, hogy a körülményekhez képest minden a legnagyobb rendben van. Ha volna a hazai politikai elitnek egyetlen, Mária Teréziától és Ferenc Józseftől Horthy Miklóson és Kádár Jánoson át Horn Gyuláig és Orbán Viktorig ívelő nagy, közös mottója, az ez a kijelentés volna.
A beszéd második fele a migránsválságot érintette, ahol fontos, helytálló és erőteljes üzenetek hangzottak el. Többek közt az, hogy nem akarunk homofóbiát importálni – ez pedig nagy szó ebben a Semjén Zsoltokkal és kokainkeresztényekkel [történetesen épp Orbán Viktor által] sújtott hazai közéletben. A miniszterelnök ezúttal nem pusztán nagy általánosságban migránsozott, hanem kimondta, hogy a legnagyobb probléma az iszlám hátterű bevándorlással van. Meggyőződésem, hogy a politikailag korrekt beszéd óriási károkat okoz azzal, hogy az európai társadalmakat úgy általában a bevándorlás fogalmával ijesztgeti, nem térve ki arra, hogy ki vándorol be, honnan és miként. A tervszerű és átgondolt betelepítésnek rendkívül jelentősek a történelmi hagyományai, továbbá demográfiai és humánus okai egyaránt lehetnek – ahogy vannak is. Amiképpen magyarok százezreinek munkájával virágzik Nagy-Britannia és Németország, úgy Magyarország is lehetőséget adhat még több távol-keletinek, keresztény arabnak vagy ukránnak. Olyanoknak, akik hajlandóak alkalmazkodni, dolgozni, és nem utolsósorban szülni.
Az, hogy a határok védelme kapcsán Orbán egy szuverenista és egy uniós tábort lát megütközni, súlyos tévedés. Ma Brüsszel kétségtelenül egy életveszélyes társadalmi kísérletet képvisel, amellyel szemben Visegrád a józan észt – de ugyan mi a garancia arra, hogy a szerepek a következő válsághelyzetben nem fordulnak meg? Mi a garancia arra, hogy nem jönnek vissza akár Gyurcsányék, továbbá miért gondolja a miniszterelnök, hogy Brüsszel mindörökké Merkel és Juncker játszótere marad? Az, hogy a józanságot mikor ki képviseli, egészen változó. A kerítést építő végvári hős nemrég még törökökkel meg azeriekkel barátkozott, óriási mecsetet tervezett Budapestre, és keleti nyitásról szónokolt. Akkor épp Brüsszelé volt a józan hang.
A globális világ kihívásait számtalan esetben lehetetlen klasszikus nemzetállami eszközökkel kezelni. Igenis kell az integráció, kell az európai birodalom, kell a közös limes. Úgy gondolom, hogy Európa jövője Orbánon és Merkelen túl van: sem a német morális imperializmus, sem az angol vagy magyar különutasság nem jó megoldás. S ez még akkor is így van, ha mind Merkel, mind Orbán mögött ott bólogatnak a német és magyar nagytőkések. Egyik az olcsó munkaerőt, másik a szuverenitással fedezett tolvajlást védelmezi.
A beszéd hallgatósága jóllakott és cinikus homo orbánikusz: a milliárdos cégvezérektől a nyugdíjas művészek és sportolók seregén át a legújabb generációs megélhetési politikusokig terjed. Közös bennük, hogy az államból élnek, és jól élnek, ezért hűségesek. A miniszterelnök szónoklatában azzal szembesíti őket, hogy Magyarország nem értékalapú, hanem érdekalapú külpolitikát folytat. „Béke, együttműködés, kereskedés, kölcsönös befektetések, nekünk kedvező regionális egyensúly, kiállás az érdekeink mellett – ezek a magyar nemzeti külpolitika alapvetései.” Nem akarok, és nem is feltétlenül tudok pálcát törni efölött. Tisztában vagyok azzal, hogy a külpolitika nehéz és kompromisszumokkal járó világ, továbbá érteni vélem, hogy a nyugati orientációban meg az Egyesült Államokban sokszor csalódott magyar társadalom miért bízik jobban a világpolitikai seftelésben, mint akár az atlantizmusban, akár az Európai Unióban, ugyanakkor kár lenne elfelejteni, hogy éppen ezekre a nem érték-, hanem érdekalapú megfontolásokra hivatkozva dobta oda ’45-ben Roosevelt Sztálinnak, ’56-ban Eisenhower Hruscsovnak Magyarországot. Ez a fajta politika talán alternatíva nélküli, talán ésszerű, de akárhogy is: szégyenletes. Ma ennek büszke megvallását a homo orbánikusz vastapssal ünnepli. „Áldja meg a magyarok Istene a kormány cinizmusát, áldja meg a magyar ember veleszületett cinizmusát, és áldja meg a legújabb politikai termékeket, amelyek az ország torkán lecsúsznak!”
Az Orbán-beszéd többé-kevésbé olyan volt, amilyet vártam, a közönsége azonban rémületes. A Fidesz felszámolta, felvásárolta és feldolgozta egykori értelmiségét – a Bereményi Gézákat Andy Vajnákra váltotta. A miniszterelnök olyan autót vezet, amelyben nincs fék, a gázt viszont tolakodó lábak százai nyomják a padlóba. Orbánnak abban igaza van, hogy Európának változnia kell, azt azonban észrevehetné, hogy a kormányának nem kevésbé. Nem azért, hogy megnyerjék ’18-at, mert azt anélkül is simán megnyerhetik, hanem azért, mert ez a rengeteg cinizmus előbb-utóbb robbanni fog. Az pedig pontosan úgy fogja elsöpörni Orbánt, ahogy azt a Gyurcsányt, aki erre, mi az, hogy, nagyon is rászolgált.
