A magyar politika mára a végletekig bestializálódott. Olyan ügyek, amilyenekbe másfél évtizede még politikusok és pártok buktak bele, ma már lassan szavazatokat hoznak. A két szekértábornyi szekta tagjai addig imádkoztak az őket megillető brutális és könyörtelen politikai pankrátorért, aki végre képes lesz legyőzni a másik oldalt, hogy végül valódi szörnyetegekre bízták hatalmi oldalaik vezetését.
A pszichopaták mindig is a hatalom közelében voltak, hiszen a politikai pálya alkatilag vonzó számukra, de sokáig nem merték kimutatni a farkasfogaikat, mert féltek a közvélemény haragjától. A pszichopaták első betörési kísérlete a hazai politikába Gyurcsány Ferenc és Kóka János személyéhez fűződik. Ők a nagyvállalatoktól kölcsönzött kommunikációt és etikát már nem csupán hatalmi eszközként használták: Gyurcsány a céges cinizmust politikai krédóvá emelte, amikor beleállt az őszödi beszédbe, Kóka pedig az első volt, aki Magyarország helyén többé nem emberek sorsközösségét látta, hanem egy részvénytársaságot, amely profi managementet igényel. A baloldali közvéleményt lenyűgözte a pszichopátiás hazárdjáték, továbbá Gyurcsánynak az a képessége, hogy naponta egymástól homlokegyenest eltérő álláspontokat tud hisztérikus őszinteséggel megvallani, miközben csak azzal voltak képesek mentegetni Gyurcsány és Kóka tevékenységét, hogy egyedül ők tudják, mi kell a jobboldal legyőzéséhez.
Csakhogy nem tudták. A miniszterelnök és gazdasági minisztere csekély képességű vezetők voltak, a közvélemény pedig a gazdasági sikertelenséget meg a gátlástalan cinizmust kegyetlenül megtorolta: a baloldal kártyavárként omlott össze, és az országot politikai kontroll nélkül szállta meg a Fidesz, melynek soraiban a közéleti pszichopaták sokkal tehetségesebb csoportja várt hatalomra készen. A sav módjára maró cinizmus, ami Gyurcsány kormányzása idején még kivételes volt, Habony és Lázár Magyarországán már szabály. A pszichopaták betörésének második kísérlete látványos sikerrel járt: a tömegek visszatértek a pogány Róma morális színvonalára, és őszinte rajongással hódoltak meg azok előtt, akik kezük legcsekélyebb remegése nélkül lopnak, hangjuk legcsekélyebb elcsuklása nélkül hazudnak vagy uszítanak. A politikai garnitúra többé nem próbál megfelelni se keresztény–konzervatív, se baloldali–humanista hagyománynak – olyan pszichopátiás játékot űz, amelynek egyetlen célja az aktuális ellenség levadászása, kivéreztetése, emberi és erkölcsi megsemmisítése.
Nem véletlen, hogy a balliberális oldal két emblematikus pszichopatája, Kóka János és Hajdú Péter egyaránt utat talált a Nemzeti együttműködés rendszerébe: Kóka diplomataútlevéllel utazgat Szijjártó oldalán, Hajdú „kulturális” tartalmat gyárt hol a köztévének, hol Andy Vajna TV2-jének. Eközben a Habonyok, a Lázárok meg a Kubatovok hatalmukat gátlástalan erődemonstrációra, közpénzek elköltésének titkosítására, népszavazás erőszakos megakadályozására és komplett szektorok eltulajdonítására használják. Ezek a sokszor öncélú és értelmetlenül agresszív cselekmények egytől egyig azt mutatják, hogy ma már nem Orbán vagy a Fidesz érdekei határozzák meg a kormányzást, hanem a pszichopátiás gátlástalanság. A „nép szolgálatának” helyébe a „pillanat uralása” lépett, s az újpogányságba züllött nép örvendezve felrivall.
Magyarországnak elsősorban nem valódi baloldali vagy valódi konzervatív fordulatra van szüksége, hanem erkölcsi fordulatra: arra, hogy a polgároknak legalább egy része semmilyen körülmények közt se legyen hajlandó tolerálni a pszichopátiát. Érdemes volna végre belátni, hogy értelmetlen olyan lövészárkokban harcolni, amelyek között a pszichopaták kényük-kedvük szerint sétálnak át, segítik egymást, gyújtogatnak, provokálnak, terrorizálnak, és minden lövészárokban bajtársak veszik őket körül. Hajlamosak vagyunk baloldal meg jobboldal közti törésvonalat, esetleg a huszadik vagy a huszonegyedik század pártjait látni ott, ahol a tényleges törés az országot bestializáló, pszichopátiás hatalmi elit és civilizációnk alapvető erkölcsi normái között húzódik. Nem vagyok vevő olyan csomagra, amelynek része Habony, Kóka vagy Lázár. Nem! Nem! Soha!
