Iszlám felvilágosodást most!

A probléma egyetlen megoldása az, hogy Európa társadalmai maguk kényszerítik ki az iszlám felvilágosodását.

A szemünk láttára zajló iszlám reformációnak, a szent könyvet szó szerint értelmező, mélyen vallásos csoportok folyamatos erősödésének, és az általuk kirobbantott vallásháborúknak két narratívája ismert. Az egyik értelmezés rámutat arra, hogy az iszlám világ majd másfél milliárdos tömegének döntő része békés, civilizált életre vágyó ember, aki maga is szenved a középkori gyökereikhez visszataláló dzsihádistáktól. E szerint az okfejtés szerint az iszlám számtalan kulturális eredménye és értékes történelmi hagyatéka tagadhatatlan, főleg pedig a sok évszázados vallási tolerancia a Közel-Keleten, ahol majd ezerötszáz éven át békében éltek egymás mellett a muzulmán, keresztény és zsidó vallású népek. Ez az érvelés bemutatja, hogy a harmadik világ gyarmatosítása és kifosztása miként vezetett szükségszerűen az iszlám fokozatos radikalizálódásához, Amerika- és Nyugat-ellenessé válásához.

A másik értelmezés az iszlámot totalitárius ideológiának látja és láttatja. Súlyos problémának tekinti a felvilágosodás elmaradását, és hogy emiatt muszlimok tömegei a mai napig nem képesek különválasztani a vallási és a politikai kérdéseket, miközben az iszlám jog bevezetésével olyan életmódot akarnak Európára kényszeríteni, amilyeneket a muzulmán világban élő nők, homoszexuálisok és vallási kisebbségek nap mint nap elszenvednek, s amelyek a nyugati ember számára elfogadhatatlanok. Ez az érvelés arra mutat rá, hogy ha az iszlámot kritika éri, önmagát mindig vallásként definiálja, és a lelkiismereti szabadságra hivatkozik, amint azonban erőre kap, többé már nem pusztán vallás, hanem az élet minden területét szabályozó politikai akarat – ez ölt alakot az integrációval szemben tanúsított ellenállásban, a nyugati jó szándékon és jóléti rendszereken való élősködésben, kultúránk és életformánk megvetésében, ami az Európában élő, és most érkező muszlimok jelentős részének magatartását egyaránt jellemzi.

Ha Európa az első értelmezést fogadja el, tisztelettel és együttműködéssel kell az iszlám felé fordulnia, ha a másodikat, akkor félelemmel és erővel. Csakhogy mindkét állítás helytálló, ezért mindkét stratégia szükséges: Európa nem viselhet háborút egy világvallás és annak milliárdnyi híve ellen, ahogy nem tagadhatja le az iszlám számtalan értékét sem, miközben mégis háborút kell vívnia az iszlámmal szemben, amely egyre erőteljesebben fogalmazza meg politikai ambícióit, s azok mögé egyszerre képes becsatornázni a vallásalapító politikai és katonai brutalitását, a muzulmán közösség demográfiai erejét, Szaúd-Arábia dollármilliárdjait és a kulturális relativizmus önmagát elemésztő eszmevilágát.

A probléma egyetlen megoldása az, hogy Európa társadalmai maguk kényszerítik ki az iszlám felvilágosodását. Nyilvánvaló történelmi tapasztalataink vannak arról, hogy a politikai hatalom igenis képes teológiai és vallásszervezeti változásokat jutalmazással és büntetéssel kikényszeríteni – elég csak az anglikán egyház megalakítására gondolnunk. Európának szabályoznia kell a mecsetek működését, és minden kétséget kizáró értelmezést kell megkövetelnie valamennyi európai imámtól a Korán erőszakra vagy egyéb jogfosztásra biztató cikkelyei kapcsán. Európának szövetségre kell lépnie az iszlám misztikus irányzatait követő szúfikkal, akiknek békés együttműködésen nyugvó tradíciói összhangban állnak a Nyugat keresztény és humanista hagyományaival. A papság képzését és a mecsetek életének finanszírozását semmilyen körülmények közt sem szabad átengedni a szaúdi vahabitáknak vagy bármilyen egyéb szalafista irányzatnak, helyettük szúfi hittanítók ezreit kell Európába hívni, vagy azokhoz tanítványokat küldeni.

Olyan dokumentumokra van szükség, amelyekben a muszlim papság elismeri a szexuális szabadságot és a nemek jogegyenlőségét, ugyanakkor nem engedi büntetni sem a valláselhagyást, sem a más felekezetűekkel való házasságot, továbbá kategorikusan elutasítja a vallási erőszak minden formáját. Meg kell követelni, hogy ez ne csupán egy papír legyen, hanem a muzulmán közösségi és vallási élet szerves része. Rendszeresen ellenőrizni kell a mecsetek működését, komolyan kell venni az állam és az imámok szerződéseit. Azokat a hitszónokokat, akik nem tartják magukat az Európa és az iszlám közti együttműködéshez, nem csak közösségeik éléről, de a kontinensről is el kell távolítani. Európa népei nem tűrhetik el, hogy egy totalitárius ideológia vallási álcát öltve visszalopakodjon az életükbe, de ugyanígy nem engedhetik meg sem a közélet fasizálódását, sem a muszlim közösségek további radikalizálódását.

Ha az öt évszázaddal ezelőtti Anglia istenfélő, a hagyományokat sokszor életüknél is többre tartó keresztényei képesek voltak elfogadni, hogy a pápa helyett Anglia élveteg és véreskezű királya, Henrik, majd nem sokkal később annak lánya, Erzsébet legyen Isten után az első ember, akkor az iszlám békés tradícióin nyugvó vallásreform is megvalósítható. Európa válaszút előtt áll: fundamentalizmus, terrorizmus, totalitarizmus és fasizmus, vagy egy vér nélküli háború, amely után még a legyőzöttek közt is több a nyertes, mint a vesztes. Európának harcba kell szállnia a lelkekért.