A játék és a nemzet

A gyűlölködők nem aljas emberek, hanem a huszadik század súlyosan traumatizált áldozatai.

A szektás gyűlölet újabb tankönyvbe illő példáját szolgáltatja az a patológiásan holokausztsérült, történelmi démonok szorításában rettegő, Orbán és Gömbös közt különbséget tenni képtelen gyurcsányista élcsapat, amely szerint aki a magyar labdarúgó-válogatott sikereinek örülni hajlandó, az a Nemzeti Együttműködés gesztenyéjét kaparja ki. Számukra Orbán Viktor az egyetlen igazodási pont a létezésben, a világ valamennyi jelensége általa vagy ellene nyeri el a maga értelmét, így ha a szemükben bármi Orbánt segíti vagy igazolja, azt zsigerből el kell utasítaniuk. Ez a katatón rögeszme perzselte fel a baloldalt, ez akadályozza meg, hogy az ország lakói valaha is elhagyják a polgárháború lövészárkait, és ez a téboly tartja életben az úgynevezett Demokratikus Koalíciót.

A válogatott meggyőző szereplése, az Ausztria felett aratott magabiztos győzelem és az Izland elleni katartikus egyenlítés valami olyasmit adott az ország népének, amelyhez hasonlóban a Ceausescu falurombolása elleni tüntetés óta nem volt része: a Kárpát-medencét benépesítő önző massza egy nagy révületben néhány megszentelt pillanatra újra közösséggé vált. Még a futball iránt érdektelen magyarokat is magával ragadta az a légkör, amelyben köztereken, kocsmákban és stadionokban tízezrek szurkolnak a nemzeti válogatott sikeréért. Amit rég nem adnak meg az olimpiai érmek vagy a betegesen átpolitizált nemzeti ünnepek, az most váratlanul megtörtént: a magyar gólok villanófényében a lakosságból nemzet lett, néhány önfeledt percre véget ért a polgárháború.

Magyarországnak pár hónapja már volt egy ehhez hasonló lehetősége a nemzeti katarzisra, amikor a Saul fia élén a Nemes–Erdély–Röhrig támadósor hódította meg a világot. Akkor Trianon-sérültek tömegeinek gonosz és beteg gyűlöletkampánya mérgezte meg az ünnepet, és lopta el a katarzist, jelezve, hogy a Saul fia nem a magyarok, hanem a zsidók filmje, nem a nemzeté, hanem a hazátlan balliberálisoké – épp ahogy a szektás gyűlölet másik pólusa a válogatott jelenlegi sikereit reflexszerűen Orbánhoz és a Fideszhez köti. Mindkét szekértábor saját fel nem dolgozott törzsi sérültségének gennyét fröcsköli arra, ami a magyarokat akár csak pillanatokra közösséggé formálhatná.

Aligha adódik ennél alkalmasabb pillanat arra, hogy a magyar társadalom megtanulja, milyen pusztító hatású a világnézeti acsarkodás. Most ismerhető fel a legpontosabban, hogy a gyűlölködők nem aljas emberek, hanem a huszadik század súlyosan traumatizált áldozatai. Tizenegy labdarúgóra néznek, de csakis a kormányfő ügynökeit látják, képtelenek azonosulni egy magyarokból álló csapattal, képtelenek a holokausztban meglátni a nemzeti tragédiát, képtelenek a magukénak érezni mindazokat, akik az ő anyanyelvüket beszélték, akik az ő szomszédjukban laktak, és akiket elpusztított a nemzetiszocializmus.

A Saul fia amilyen méltó, olyan megrendítő mementója a gyalázatos huszadik századnak, ez a válogatott meg a tagjait körülvevő szeretet és büszkeség pedig jó alapja lehet egy élhetőbb huszonegyediknek. A nélkül a világra nyitott, befogadni és tanulni kész attitűd nélkül, amit Storck, Möller vagy Nikolics személye hordoz, és ami fémjelzi ezt a csapatot, semmiféle felzárkózás nem létezik – vagy ha igen, annak ára az önfeladás.

Dárdai Pál olyan erkölcsi forradalmat hozott a magyar válogatottnak, ami fájóan hiányzik abból az áporodott és romlott öltözőből, amit magyar közéletnek hívnak. Ez a forradalom maradt el a rendszerváltáskor, s emiatt fuldoklik épp az ország a Nemzeti Együttműködés émelyítő posványában. A mutyizással, haverkodással és inkompetenciával terhelt hazai futballszakma képtelen volt sokszor jobb játékosokból akár csak hasonló teljesítményt kihozni. Dárdai elutasította Kádár Magyarországát, és gerincet növesztett a nemzeti tizenegynek. Végre lett egy olyan magyar válogatott, amelyik nem próbál mindent megúszni, amelyik egy tál krumplilevesnél többet akar, amelyik hajlandó küzdeni és áldozatot vállalni a sikerért.

A közösség élményében játékos és szurkoló eggyé válik. A nacionalizmus amilyen pusztító, olyan teremtő erő: a magyarok kultúrájának és történelmének legszennyesebb s legékesebb lapjait ugyanezzel a tintával írták tele. A modern embernek félnie kell az erejétől, mégsem mondhat le róla. Ez önazonosságának forrása a globális világban, s ez lehet megmaradásának legfőbb záloga is.