A megrontó végnapjai

Friderikusz tévésként valójában soha nem volt jelentős, amit az elmúlt huszonöt év vergődése bizonyít.

A fentiek nyomán Friderikusz több lett mint tévés, de kevesebb mint oligarcha. Soha többé nem találta a helyét – két világ közé rekedt: lefelé rúgott és taposott, fölfelé nyalt és törleszkedett. Időről időre visszatért a régi recepthez, és gyártott valami igazán alávalót, máskor – hogy az előbbiek mocskából kimosdjon – megpróbálta eljátszani a magyar Larry Kinget nadrágtartó nélkül. S bár Friderikusz produceri erényei időről időre tagadhatatlanul megvillantak érdekes vendégeinek szellemén, ezek a beszélgetések ugyanakkor vakító fénnyel leplezték le a tévés egybites világképét, hallatlan érzéketlenségét az új és progresszív gondolatok iránt. Fájdalmas volt évtizedeken át szemlélni, hogy egy ilyen csekély szellemű és kultúrájú nagyvállalkozó miként kényszeríti térdre intellektuálisan Magyarországot. Fájdalmas látni továbbá, hogy az Orbán-fóbia önmagában elég, hogy Friderikusz újra ikon legyen a balliberális oldalon.

Mert Friderikusz újra ikon lett. Ehhez már nem is új műsor kellett, hanem az, hogy ne legyen műsora. S a mindennapi nyilvánosságától megfosztott, képernyőfüggő celeboligarcha fájdalmát egyetlen pengeéles hadüzenetbe sűrítette, hogy azt a polgárháborús uszítás medrébe terelve teátrális politikai statementté formálja. Ennek már nem is elsősorban Orbán a célpontja, hanem minden baloldali vagy liberális érzelmű értelmiségi, aki nem vonul Friderikusz oldalán passzív rezisztenciába a miniszterelnök gátlástalan nyomulásával szemben.

Ez már a végjáték. Tévésként valójában soha nem volt jelentős, amit az elmúlt huszonöt év vergődése ékesen bizonyít. Közszereplőként rég eltüzelte már azt a csekély szellemi muníciót, amit az évek során felhalmozott. A csoportos nemi erőszakért elítélt Kiss László melletti kiállása és Hajdú Péterrel forgatott közös műsora után nem süllyedhetett mélyebbre. A kollektív magyar szellem egyik legbefolyásosabb megrontójának emberi romjai mellett állva a Napnál világosabban látszik, milyen dicstelen a vég. Mégis úgy érzem, nem az ostobaságára vagy a gyűlölködésére kéne emlékeznünk, hanem azokra a jóvátehetetlen kulturális bűncselekményekre, amelyeket a kilencvenes években elkövetett. Csakhogy azt a Friderikuszt a Stockholm-szindrómás Magyarország megszerette. És bárhogy is ítéljük meg azt, amit most mond vagy tesz – ez az igazi tragédia.