Gyerek kezébe nem való

A fegyvertartás már régóta nem tárgya a hazai közbeszédnek.

A fegyvertartás már régóta nem tárgya a hazai közbeszédnek. A XX. század diktatúrái lefegyverezték az ország lakosságát, hisz világos volt számukra, hogy egy felfegyverzett társadalmat se Auschwitzba hurcolni, se Recskre deportálni nem lehet. Azt tanították, hogy az állam egy atyuska, aki nem polgároknak felel, hanem gyerekeket nevel. Egy lefegyverzett társadalom tehetetlenül tűri, hogy komplett megyéket lopnak el tőle, hogy a pofájába hazudnak reggel, éjjel meg este, vagy hogy tagjainak szemét rendőrnek látszó terroristák lövik ki. Nem jut el hozzá más, csakis Hollywood állásfoglalása, amely soha nem a magyar, az osztrák vagy a svájci közállapotokra reflektál, hanem mindig és csakis a nagyon sajátos amerikai viszonyokra. Így aztán az igazán nagy amerikai művészek – amilyen például Clint Eastwood – már nem démonizálják a fegyvereket, hanem megpróbálják a kérdést árnyaltan kezelni.

S miközben rendszerek jönnek és mennek, Budapest egyik legfontosabb főútja kurzusokon átívelve viseli Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét. Rendszertől és szekértábortól függetlenül büszkék vagyunk arra a politikusra, aki fegyverrel várta a rá törő Gestapót és a hazaáruló nyilas csürhét. Miért csavarjuk ki a mai Bajcsy-Zsilinszky Endrék kezéből a revolvert? Miért jobb hely az a Magyarország, ahol egy Bajcsy-Zsilinszkynél többé nem lehet fegyver, miközben a Gestapo és a nyilasok szellemi örököseinek ujja ma is a ravaszon pihen?