Gyerek kezébe nem való

A fegyvertartás már régóta nem tárgya a hazai közbeszédnek.

A bőnyi rendőrgyilkosság után úgy döntöttem, számba veszem, hogy kinek van fegyvere Európa egyik legkevésbé felfegyverzett társadalmában. Kezdjük a nyilas nyuggerrel: neki van, nem is kevés. Pipa. Aztán ott vannak a nyilas nyugger telkén gyakorlatozó ifjú skinheadek – nekik is van. Pipa. Munkásőr nyuggerek? Nocsak, hát maradt néhány Kalasnyikov az átkosból? Pipa. Bűnözők, gyilkosok, bankrablók? Pipa, pipa, pipa. Terroristák? Pipa. Őrző-védő cégnél dolgozó, kopasz, kigyúrt, nyolc általánost végzett agresszív szekusok? Náluk is akad bőven. Pipa. Vadászgató oligarchák és politikusok? Pipa. És mi van a fegyvermániás, militáns félőrültekkel? Nos, ők vagy katonák, vagy rendőrök, akiknek a fegyver munkaeszköz, ha meg nem vették fel őket, hát beiratkoznak egy lövészklubba, és máris fegyverkezhetnek.

Magyarországon egyetlen csoport van, amely nem rendelkezhet fegyverrel: a békés, törvénytisztelő, önmaga és családja biztonságát féltő állampolgár. Őt kíméletlenül lefegyverzi a mindenkori politika, hisz kiskorú még, úgyhogy azt az eszközt, amit oly szívesen adnak tizennyolc éves kölykök kezébe, ha azok egyenruhát viselnek, egyszerűen megtagadják a harmincas egyetemi tanártól, a sokgyermekes őstermelőtől vagy a hétvégi házában rettegő öregembertől. Persze nem volna kellően kádári a magyar társadalom, ha nem kínálna fel néhány költséges és bürokratikus kerülő utat: ha van elég pénzed, és kész vagy hazudni a fegyverért, mondhatod, hogy sportlövő vagy, esetleg vadász, és az állam mégis megengedi, hogy felfegyverezd magad. Ha azonban azt mondod, hogy nem akarsz se embereket, se állatokat legyilkolni, a fegyvertartást pedig nem sportnak tekinted, hanem a személyes biztonságodhoz tartozó állampolgári jognak, azzal máris alkalmatlanná teszed magad arra, hogy fegyvert birtokolj.

Ha Magyarországon bárki felveti a fegyvertartás liberalizálásának lehetőségét, analógiaként azonnal az Egyesült Államok merül fel – ahol a szabályok történetesen államonként változnak –, miszerint ott milyen szörnyű világ, mennyi nyilvános lövöldözés van. Nos, egyrészt az amerikai közállapotok nem a fegyvertartás szabályozásából, hanem az ottani társadalom általános állapotából és civilizációs problémáiból fakadnak, másrészt ugyan ki beszélt arról, hogy a sarki boltban támadófegyvereket, páncélöklöket és aknavetőket áruljanak bármiféle feltétel és kontroll nélkül? Aki liberalizálni akarja a fegyvertartást, az olyan szabályokat szeretne, amilyenek Kanadában, Svájcban vagy Finnországban érvényesek. Az Egyesült Államokban egy emberre több mint egy fegyver jut – háromszázmilliónál is több fegyver van az állampolgároknál. Csakhogy bőven van fegyver Németországban, Franciaországban, Norvégiában meg Ausztriában is: nagyjából minden negyedik állampolgár birtokol legálisan önvédelmi fegyvert vagy vadászpuskát, és érdekes módon nem tombol apokalipszis az utcákon, az emberek nem gyilkolják le egymást a kocsmák mélyén. Magyarországon ezzel szemben százból mindössze négy állampolgár rendelkezik a fegyveres önvédelem képességével. Sereghajtók vagyunk Európában, és ez az adat hű tükre a fájdalmasan hiányzó polgári öntudatnak.

A fegyvertartás már régóta nem tárgya a hazai közbeszédnek. A XX. század diktatúrái lefegyverezték az ország lakosságát, hisz világos volt számukra, hogy egy felfegyverzett társadalmat se Auschwitzba hurcolni, se Recskre deportálni nem lehet. Azt tanították, hogy az állam egy atyuska, aki nem polgároknak felel, hanem gyerekeket nevel. Egy lefegyverzett társadalom tehetetlenül tűri, hogy komplett megyéket lopnak el tőle, hogy a pofájába hazudnak reggel, éjjel meg este, vagy hogy tagjainak szemét rendőrnek látszó terroristák lövik ki. Nem jut el hozzá más, csakis Hollywood állásfoglalása, amely soha nem a magyar, az osztrák vagy a svájci közállapotokra reflektál, hanem mindig és csakis a nagyon sajátos amerikai viszonyokra. Így aztán az igazán nagy amerikai művészek – amilyen például Clint Eastwood – már nem démonizálják a fegyvereket, hanem megpróbálják a kérdést árnyaltan kezelni.

S miközben rendszerek jönnek és mennek, Budapest egyik legfontosabb főútja kurzusokon átívelve viseli Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét. Rendszertől és szekértábortól függetlenül büszkék vagyunk arra a politikusra, aki fegyverrel várta a rá törő Gestapót és a hazaáruló nyilas csürhét. Miért csavarjuk ki a mai Bajcsy-Zsilinszky Endrék kezéből a revolvert? Miért jobb hely az a Magyarország, ahol egy Bajcsy-Zsilinszkynél többé nem lehet fegyver, miközben a Gestapo és a nyilasok szellemi örököseinek ujja ma is a ravaszon pihen?