Szociológiai tény, hogy napjaink nyugati társadalmaiban a fiatal férfiak egyre többen választják a társadalomból való részleges kivonulást: felmondják a reprodukciót, a politikai részvételt és a közösségi működést, elhagyják a munkaerőpiacot, sokszor még párkapcsolatba sem bonyolódnak. Ugyanannak a válságnak számos tünete ismert: ilyen a mamahotel, ilyen az elköteleződésfóbia, ilyenek „a harminc az új húsz” és „a negyven az új harminc” életvezetési doktrínái. Ilyenek a virtuális világokban élő tömegek: a sorozatfüggők, a játékfüggők, a pornófüggők. Nőknél is felütötte már a fejét ez a jelenség, de távolról sem olyan széles körben és jelentős mértékben, mint a férfitestben élő fiúknál. A nők sokkal inkább hisznek az önképzésben, mint az elvonulásban, s ezzel a nyilvánvaló problémára kétségtelenül jobb választ adnak.
A jelenkor társadalmaiban – ahol a közösségi fétis legfőbb tárgya a siker – százmilliók teszik fel életüket a kudarckerülésre: a társadalomból kivonuló nemzedékek legfőbb elve a kockázatminimalizálás lett. És ugyan mi lehet kockázatmentesebb, mint pornót nézve önkielégíteni, s a legrosszabb esetben, ha már minden veszni látszik, kilépni a játékból, és elindítani egy újat? A kulturális válság jelei félreérthetetlenek: a szülőktől látott minták nem működnek többé, a gyerekek nem tudnak és nem is akarnak olyan rutinok közt élni, mint az őket megelőző bármelyik generáció, csakhogy nincs megírva új kánon, amely megmutatná, miként élhető a valóságban egy értelmes és teljes élet. Maradnak a kockázatmentes virtuális terek.
A sajátos passzív rezisztenciába vonult fiatalok nem tudják magukon reprodukálni szüleik komfortos életét – társadalmaik szellemileg és anyagilag folyamatosan polarizálódnak. Látják a globális kapitalizmus igazságtalanságát és fenntarthatatlanságát, látják a természetes környezet rohamos pusztulását, de sem morálisan, sem intellektuálisan, sem demográfiailag nincs erejük változtatni a fennálló helyzeten. A fiatalok nemzedéke egykor a társadalmi változások motorja volt – a mai fiataloknak nincs hitük, nincs tervük, és nincs energiájuk egy forradalomra. A fogyasztói társadalom kulturális futószalagjain terabyte-számra ömlik be az olcsó, instant szórakozás – a showbusiness hadosztályai a kollektív tudattalanba szorítják vissza a rendszerkritikát. Logikus lépés a passzív ellenállás, amelynek legfőbb áldozata a család és az intimitás – a szociális kompetenciák nélkül tengődő nemzedékek nagy árat fizetnek mindezért.
Csakhogy a virtualitásba zárt sors nem szükségszerűen jelent videókonzolhoz láncolt, nyomorúságos életet. A szülői ház falain túl is megjelentek azok a játékosok, akik napjaikat egyfajta számítógépes játékra egyszerűsítették le. Életüknek nem része a hagyományos értelemben vett munka, felső középosztályos életmódjukat tőzsdei befektetéseik vagy ingatlankiadásaik fedezik, miközben ők sikerben, környezetük irigységében és a nők figyelmében fürdőznek. Első látásra a fent tárgyalt problémás csoportok szociális ellenpontjainak tűnhetnek, holott a férfiak társadalmának csúcsát reprezentáló, nőfaló playboyok pontosan úgy működnek, mint nemzedékük alagsori szobákban penészedő tagjai: ők is olcsó kielégüléshez, egy nap mint nap újra legyártható élményhez menekülnek. A randik, a kalandok, a hazugságok és a trófeák sora nem egyéb, mint ugyanannak a videojátéknak a százszor és ezerszer végigjátszott rutinja: egy üres és céltalan élet végtelenül ismétlődő rituáléja. Örökké fiatalnak és sikeresnek lenni: nincs ennél népszerűbb életvezetési dogma, és nincs ennél reménytelenebb emberi vállalkozás.
A játékos is megöregszik: ötven lesz, aztán hatvan – egy megállíthatatlanul vénülő srác, aki az egymást követő évtizedeket tinédzserként élte és gondolkodta végig, de aki már ha akarna, se tudna változni. Egy felelősségvállalástól rettegő kölyök egy öregedő testben a koporsó felé menetel – család, gyerek és intimitás nélkül. Egyedül és sikeresen. Irigységet keltő Facebook-profillal, menő tetoválásokkal, letisztult és formatervezett lakberendezési tárgyakkal – és egy tét nélkül leélt, magányos, rideg élettel. Úgy gondolom, hogy amekkora hiba a férfiakat a családon belüli erőszakcselekmények elkövetőinek tekinteni, épp akkora tévedés a nőket megnevezni mint az európai társadalmak demográfiai összeomlásának felelőseit. A férfiak ledobták magukról a történelem terhét – Milan Kundera már egy nemzedékkel ezelőtt tudta ezt.
