Csakhogy a virtualitásba zárt sors nem szükségszerűen jelent videókonzolhoz láncolt, nyomorúságos életet. A szülői ház falain túl is megjelentek azok a játékosok, akik napjaikat egyfajta számítógépes játékra egyszerűsítették le. Életüknek nem része a hagyományos értelemben vett munka, felső középosztályos életmódjukat tőzsdei befektetéseik vagy ingatlankiadásaik fedezik, miközben ők sikerben, környezetük irigységében és a nők figyelmében fürdőznek. Első látásra a fent tárgyalt problémás csoportok szociális ellenpontjainak tűnhetnek, holott a férfiak társadalmának csúcsát reprezentáló, nőfaló playboyok pontosan úgy működnek, mint nemzedékük alagsori szobákban penészedő tagjai: ők is olcsó kielégüléshez, egy nap mint nap újra legyártható élményhez menekülnek. A randik, a kalandok, a hazugságok és a trófeák sora nem egyéb, mint ugyanannak a videojátéknak a százszor és ezerszer végigjátszott rutinja: egy üres és céltalan élet végtelenül ismétlődő rituáléja. Örökké fiatalnak és sikeresnek lenni: nincs ennél népszerűbb életvezetési dogma, és nincs ennél reménytelenebb emberi vállalkozás.
A játékos is megöregszik: ötven lesz, aztán hatvan – egy megállíthatatlanul vénülő srác, aki az egymást követő évtizedeket tinédzserként élte és gondolkodta végig, de aki már ha akarna, se tudna változni. Egy felelősségvállalástól rettegő kölyök egy öregedő testben a koporsó felé menetel – család, gyerek és intimitás nélkül. Egyedül és sikeresen. Irigységet keltő Facebook-profillal, menő tetoválásokkal, letisztult és formatervezett lakberendezési tárgyakkal – és egy tét nélkül leélt, magányos, rideg élettel. Úgy gondolom, hogy amekkora hiba a férfiakat a családon belüli erőszakcselekmények elkövetőinek tekinteni, épp akkora tévedés a nőket megnevezni mint az európai társadalmak demográfiai összeomlásának felelőseit. A férfiak ledobták magukról a történelem terhét – Milan Kundera már egy nemzedékkel ezelőtt tudta ezt.
