A nemzeti neobolsevizmus keletre tekint

A NER-t legfeljebb egy középre húzódó Jobbik vagy egy visszavonuló Gyurcsány állíthatná kihívás elé.

Miközben Meciar sajátos háborút viselt a magyarokkal és a liberálisokkal szemben, Milosevic pedig még inkább az etnikai konfliktus szításában utazott, addig Orbán Viktor rendszere a hagyományos szekértábor-logika mentén tüzeli egymás ellen a két kulturális és politikai kurzus híveit – így lesznek baloldali civilekből a Háttérhatalom ügynökei, akik el akarják pusztítani a magyar államiságot. A polgárháború kulisszái mögött azonban érdekes módon még a gazdasági elit korábban ellenérdekelt felei közt is széles körű kiegyezést és jól szervezett együttműködést tapasztalunk. Valamennyi egykori szocialista és szabad demokrata oligarcha helyet foglalhat Orbán asztalánál: gond nélkül telepszik ide akár Csányi Sándor, akár Kóka János, akár Leisztinger Tamás. A haveri kapitalizmussal egyik rendszernek sem volt gondja, az elszámoltatás – vagy akár csak az oligarchák megregulázása – soha fel sem merült. A polgárháborús gyűlölködés a köznépnek van fenntartva, a társadalmi hierarchia csúcsa így maximalizálja a profitot: a hideg polgárháborúnak ez a színjátéka leplezi az ország módszeres lerablását.

A fent említett politikai közösségek joggal érezhették magukat centrális erőknek: rendszereik stabilitásának betontalapzata mindvégig az volt, hogy a tőlük jobbra és balra elhelyezkedő ellenzéki pártok sokkal jobban gyűlölték egymást, mint amennyire ellenezték a kormányzat tevékenységét. Vojislav Seselj vajda politikai szerepvállalása révén Milosevicnek egyáltalán nem kellett nyugatos ellenzékével számolnia – így Jugoszlávia ellenállás nélkül zuhant a háborúba. A szlovákok nagy szerencséje és Meciar személyes tragédiája az volt, hogy rendszerének ellensúlya, a magyargyűlölő Ján Slota nem volt képes betölteni azt a funkciót, amit Orbán – talán ezért is – már két szereplőnek osztott le: Vona Gábornak és Gyurcsány Ferencnek. Szlovákia ma gazdagabb és erősebb ország, mint hazánk: fizetőeszközük az euró, a felvidéki emberek pedig havonta átlagosan háromszázezer forint feletti jövedelmet visznek haza.

Mindhárom nacionalizmusnak közös vonása, hogy előszeretettel konfrontálódik az angolszász világgal és annak dekadens liberalizmusával. Ezek a rezsimek tehát nem pusztán nacionalisták, de kifejezetten ellenségesek a nyugati intézményekkel és értékekkel szemben, ebből következően pedig bizakodó tekintettel orientálódnak az orosz birodalom felé. Csakhogy míg ennek Szerbiában és Szlovákiában a pánszláv testvériségből fakadó érzelmi megalapozottsága van, addig Orbán Viktor Vlagyimir Putyin iránt tanúsított barátsága a magyar államiság ezeréves tradíciójával ellenkezik. Géza fejedelem és István király választott Róma és Bizánc között, amihez a hazai elit békeidőben – ha épp nem állt az ország idegen megszállás alatt – mindig is igyekezett tartani magát.

A nemzeti együttműködés rendszerének lelki alapjaival nem érdemes háborút vívni – túl mélyen nevelték bele ebbe a társadalomba az államszocializmus évtizedeiben a Nyugat gyűlöletét. Hiába lepleződik le lépten-nyomon, hogy mennyire nem konzervatív Orbán elitjének kultúrpolitikája, személyes életvitele vagy az írott joghoz való viszonya, nincs Magyarországon olyan széles konzervatív polgári bázis, amely elfordulna tőlük. A gazdasági elitből sem érkezhet senki, hogy új helyzetet teremtsen – mint Olaszországban Silvio Berlusconi –, hisz azzal megtörtént a kiegyezés. A nemzeti együttműködés rendszerét legfeljebb egy középre húzódó Jobbik vagy egy visszavonuló Gyurcsány állíthatná kihívás elé. Vlagyimir Putyinnal formálódó szövetsége mögött Orbán Viktornak az a történelmi megfigyelése áll, hogy aki az elmúlt kétszáz évben orosz szuronyokra alapozta hatalmát a Kárpát-medencében, az évtizedeken át stabilan uralkodott – bármilyen rossz világ jött is a közemberekre.

S még ez az értelmezési keret is lötyög, míg rá nem mutatunk, hogy a jogállamot a Gyurcsány Ferenc vezette baloldal döntötte meg Magyarországon – ők álmodták elsőként a Kárpát-medencébe a Gazprom legvidámabb barakkját. Gyurcsány rombolta le a harmadik magyar köztársaságot, hogy Orbán Viktor annak hűlt helyén felépítse a nemzeti együttműködés rendszerét. Magyarország tizenkét éven át Csehországgal és Lengyelországgal versengett azért, hogy a régió vezető gazdasági ereje legyen – a rendszerváltást követő tizenkét évben nemcsak jobban éltünk, de szabadabban is. A szárnyalás 2002-ben végleg megszakadt. Tizenöt éve folyamatos a romlás – és ez nem pusztán a nemzeti együttműködés rendszerének bűne, hanem mindazoké a parlamenti pártoké, amelyek az elmúlt tizenöt évben működéséhez így vagy úgy asszisztáltak.