Zászlót bont a megalkuvás

A CEU bezárása egy újabb lépés azon az úton, amely Magyarországot kivezeti a demokráciák közösségéből.

Siralmas élmény volt azt hallgatni, hogy „Ne írd alá, János!” ahelyett, hogy „Áder, takarodj!”. Hányszor védte meg Orbán kollégiumi szobatársa a jogállamot a nemzeti együttműködés rendszerének önkényével szemben? Kinek tartoznak ezek a szervezők azzal, hogy úgy tesznek, mintha a Fidesz egykori frakcióvezetője valamiféle jogállami biztosíték volna? A saját nyomorult gyávaságuknak meg a tanult szolgaságuknak? A tüntetés szervezői pontosan látják, hogy ez a rendszer az erőn kívül semmiből sem ért – és ebből számukra nem az következik, hogy erőt kell mutatni, hanem az, hogy semmiképp sem szabad erőt mutatni. Csak nehogy baj legyen! Miért játszanak ezek a szerencsétlenek demokratikus bábszínházat Orbánnak? Miért tesznek úgy, mintha egy egyetem sorsa, és nem egy ország sorsa volna a tét? Amikor Orbán látta a vasárnapi tömeget, biztosan megrémült – amikor aztán meghallotta a gyáva szolgákat civilségről, környezetvédelemről meg a CEU-ról siránkozni, nyilvánvalóan megnyugodott: tényleg bármit megtehet, legfeljebb annyi az értelmiségi elit válasza, hogy századszorra is kölcsönveszi Bródy Jánostól azt, hogy „ha én rózsa volnék”. Mit jelent az a felkiáltás, hogy „Nem hagyjuk!”, amikor hagytuk, hogy komplett megyéket lopjanak szét, amikor hagytuk, hogy megszállják a független intézményeket, felvásárolják az ellenzéki sajtót, és szép lassan felmorzsoljanak minden kormánykritikus platformot? Hét év narancsuralom után a legnagyobb demonstráció szervezői ott tartanak, hogy ők nem hagyják? Ennek a jelszónak a szavatossága már legalább hat éve lejárt.

Soha nem éreztem még magam annyira rosszul egyetlen tüntetésen sem, mint a vasárnapin. A megalkuvás, a szervilizmus, a mindent megúszni akarás a hivatalos program első percétől az utolsóig kézzelfogható volt. Ami megnyugtató, hogy legalább az adománygyűjtés jól meg volt szervezve, ha már arra nem sikerült odafigyelni, hogy a tüntetők menetének vége is odaérjen a Kossuth téri demonstráció utolsó perceire. Nincs mit szépíteni rajta: a vasárnap este csúfos vereség volt, fegyverletétel anélkül, hogy az ellenség is jelen lett volna a harctéren. A haza és a főváros becsületét azok az ezrek mentették meg, akik nem nyugodtak bele a szervezők végső intelmébe, hogy „Menjünk haza, és mondjuk el a szomszédnak meg a boltosnak, hogy nem hagyhatjuk bezárni a CEU-t!”. Ők tovább tüntettek ahelyett, hogy multi-level marketing ügynökök módjára elindultak volna hálózatot szervezni, s máris büszkén és fenyegetően zengett-zúgott, hogy „Európa!”, meg hogy „Takarodjatok!”. Rigmusok, amelyek identitást adnak, rigmusok, amelyek politikai programot hordoznak, rigmusok, amelyek kormányváltó hangulatot teremtenek. Rigmusok, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy itt és most Magyarországon Európa áll szemben Ázsiával, a szabadság áll szemben az elnyomással, a jog uralma áll szemben az oligarchiával – ezt kell tudatosítani a társadalomban. Ez az, amit Budapest lassan megért, és ez az, amit fel kell mutatni a vidéki Magyarországnak és a külföldre emigrált Magyarországnak: hogy van remény. A mi nemzedékünk Trianonja a nemzeti együttműködés rendszere. Nem adhatjuk fel, nem egyezhetünk ki, nincs hova hátrálnunk.