Zászlót bont a megalkuvás

A CEU bezárása egy újabb lépés azon az úton, amely Magyarországot kivezeti a demokráciák közösségéből.

A legmerészebb reményekkel indultam el vasárnap délután a több tízezres menet tagjaként a Várkert Bazártól, hogy aztán arra érjek a Kossuth térre, hogy Orbán Viktor kormánya még legalább öt évig hatalmon marad. A csalódás kiábrándító: a 2002 óta legnagyobb tömegtüntetés tagjai nem azért érkeztek, hogy kiálljanak a CEU mellett, és szolidaritásukról biztosítsák Soros Györgyöt. A tüntetők nagyobbik fele egy hete még azt se tudta, hogy mi az a CEU, a többiek egy része – ideértve magamat is – pedig kifejezetten a CEU és Soros György személye ellenére vett részt a demonstráción. A CEU bezárása ugyanis egy újabb lépés azon az úton, amely Magyarországot lassan kivezeti a demokráciák közösségéből, a jogbiztonság zónájából, hogy egy élhetetlen, fullasztóan autoriter, ázsiai típusú rendszerré változtassa.

Ezért voltunk kint ilyen sokan, és nem azért, hogy a neoliberális elit – amely soha semmiféle szolidaritást nem tanúsított a Gyurcsány- és Orbán-kormányok által megtiport magyar társadalommal – tovább kutathasson és publikálhasson. Nem az elit egyeteméért voltunk kint, hanem az elit egyetemének szabadságáért is. Csakhogy a szervezők – akik soha életükben nem törődtek mással, mint személyes rögeszméik propagálásával – végzetesen félreértették a helyzetet: úgy viselkedtek, mintha a CEU megvédése önmagában bármit is jelentene. Úgy viselkedtek, mintha itt az ő egyetemük léte forogna kockán, és nem az, hogy Magyarországot újra elnyeli-e az eurázsiai birodalom. „Szabad ország, szabad egyetem!” – skandálták a szervezők, miközben már réges-rég nincs szabad ország. Én azért mentem ki a Kossuth térre, hogy azt üvöltsem, „Európa!”, meg hogy „Ruszkik, haza!”, de ahogy Magyarországon mindig mindenki, úgy most ezek a szervezők is meg akarták úszni a konfrontációt, meg akarták úszni a politikát. Tényleg azt képzelték, hogy ennek a demonstrációnak a célja a CEU, nem pedig az apropója? Azt képzelték, hogy majd megenyhül a türannosz, ha látja, hogy a tüntetők milyen lojálisak a rendszeréhez, hogy egyáltalán nem jelentenek számára semmiféle fenyegetést?

Siralmas élmény volt azt hallgatni, hogy „Ne írd alá, János!” ahelyett, hogy „Áder, takarodj!”. Hányszor védte meg Orbán kollégiumi szobatársa a jogállamot a nemzeti együttműködés rendszerének önkényével szemben? Kinek tartoznak ezek a szervezők azzal, hogy úgy tesznek, mintha a Fidesz egykori frakcióvezetője valamiféle jogállami biztosíték volna? A saját nyomorult gyávaságuknak meg a tanult szolgaságuknak? A tüntetés szervezői pontosan látják, hogy ez a rendszer az erőn kívül semmiből sem ért – és ebből számukra nem az következik, hogy erőt kell mutatni, hanem az, hogy semmiképp sem szabad erőt mutatni. Csak nehogy baj legyen! Miért játszanak ezek a szerencsétlenek demokratikus bábszínházat Orbánnak? Miért tesznek úgy, mintha egy egyetem sorsa, és nem egy ország sorsa volna a tét? Amikor Orbán látta a vasárnapi tömeget, biztosan megrémült – amikor aztán meghallotta a gyáva szolgákat civilségről, környezetvédelemről meg a CEU-ról siránkozni, nyilvánvalóan megnyugodott: tényleg bármit megtehet, legfeljebb annyi az értelmiségi elit válasza, hogy századszorra is kölcsönveszi Bródy Jánostól azt, hogy „ha én rózsa volnék”. Mit jelent az a felkiáltás, hogy „Nem hagyjuk!”, amikor hagytuk, hogy komplett megyéket lopjanak szét, amikor hagytuk, hogy megszállják a független intézményeket, felvásárolják az ellenzéki sajtót, és szép lassan felmorzsoljanak minden kormánykritikus platformot? Hét év narancsuralom után a legnagyobb demonstráció szervezői ott tartanak, hogy ők nem hagyják? Ennek a jelszónak a szavatossága már legalább hat éve lejárt.

Soha nem éreztem még magam annyira rosszul egyetlen tüntetésen sem, mint a vasárnapin. A megalkuvás, a szervilizmus, a mindent megúszni akarás a hivatalos program első percétől az utolsóig kézzelfogható volt. Ami megnyugtató, hogy legalább az adománygyűjtés jól meg volt szervezve, ha már arra nem sikerült odafigyelni, hogy a tüntetők menetének vége is odaérjen a Kossuth téri demonstráció utolsó perceire. Nincs mit szépíteni rajta: a vasárnap este csúfos vereség volt, fegyverletétel anélkül, hogy az ellenség is jelen lett volna a harctéren. A haza és a főváros becsületét azok az ezrek mentették meg, akik nem nyugodtak bele a szervezők végső intelmébe, hogy „Menjünk haza, és mondjuk el a szomszédnak meg a boltosnak, hogy nem hagyhatjuk bezárni a CEU-t!”. Ők tovább tüntettek ahelyett, hogy multi-level marketing ügynökök módjára elindultak volna hálózatot szervezni, s máris büszkén és fenyegetően zengett-zúgott, hogy „Európa!”, meg hogy „Takarodjatok!”. Rigmusok, amelyek identitást adnak, rigmusok, amelyek politikai programot hordoznak, rigmusok, amelyek kormányváltó hangulatot teremtenek. Rigmusok, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy itt és most Magyarországon Európa áll szemben Ázsiával, a szabadság áll szemben az elnyomással, a jog uralma áll szemben az oligarchiával – ezt kell tudatosítani a társadalomban. Ez az, amit Budapest lassan megért, és ez az, amit fel kell mutatni a vidéki Magyarországnak és a külföldre emigrált Magyarországnak: hogy van remény. A mi nemzedékünk Trianonja a nemzeti együttműködés rendszere. Nem adhatjuk fel, nem egyezhetünk ki, nincs hova hátrálnunk.