Európa édesanyja félrenéz

S nemcsak ő – ugyanezt teszi a teljes európai baloldal.

Az ellenzéki értelmiség napok óta szörnyülködik azon, hogy egy kis zalai falu polgármestere és lakói milyen ostoba és beteg módon rettegnek az országban jogszerűen tartózkodó, nyaralni vágyó menekültektől. Az is kiderült, hogy tavaly egy átutazó külföldi okozott riadalmat, mert a falu lakói azt hitték, elözönlik őket a migránsok.

Habony Árpád jót röhög a történteken, és elégedetten állapítja meg, hogy a gyűlöletpropagandára szánt milliárdok az utolsó fillérig jó helyre kerültek: az emberek gyanakodnak és rettegnek – épp ahogy ezt ő elképzelte és elrendezte. A balliberális szekértábor tagjai pár napra félreteszik az elemi erejű felháborodást, amellyel a tájékozottsági cenzus ötletét fogadták, és azon sopánkodnak, hogy mekkora mucsa az ország. Talán egyedül Tamás Gáspár Miklós elégedett, aki szerint a társadalom polarizációjával nincs semmi baj – a probléma csakis a közöny. A horgolt pulóveres Saint-Just megnyugodhat: Esztergályhorvátiban tudnak oldalt választani – ha rajtuk múlik, addig polarizálódnak a falugyűlésen, amíg el nem kergetik az utolsó menekültet is.

A tavalyelőtti migránsvonuláskor a hazai elit két gyalázatos narratívát kínált fel a magyar társadalomnak: a kormányzat ellenségként kezelte az Európa határai felé tartó tömeget, és a közvélemény hergelésére használta a szerencsétlen emberek kiszolgáltatott sorsát – velük kapcsolatban kifejezetten az volt a magyar társadalom benyomása, hogy nincs szívük; de az ellenzék sem segíteni akart, inkább ledöntötte volna Európa határait, amint ez tűpontosan kifejeződött a beözönlő tömegekhez intézett szuicid frázisban: wilkommen – a magyar társadalom joggal érezte velük kapcsolatban azt, hogy nincs eszük.

A fenti hazug dilemma ma már nincs napirenden, hisz az elmúlt két év során a nyugat-európai politikusok és állampolgárok döntő többsége belátta, a neomarxista ábrándozás a jól képzett, dolgozni akaró, demokráciára és liberális értékekre vágyó elnyomottakról szemen szedett hazugság. Nem az arab világ nyugatias proletariátusa érkezett meg, hanem ingyenpénzre hajtó fiatal férfiak homofób és judeofób tömegei, akikben a nyugati emberekkel legfeljebb az a közös, hogy egyaránt vágynak a biztonságra, a kényelemre és a jólétre. A politikai korrektség diktátuma által védelmezett, kritizálhatatlan dogmák a valósággal érintkezve sorra kicsorbulnak, ezért ma már mindenki azért imádkozik, hogy a népvándorlásnak legalább ez a hulláma érjen végre véget.

Ékesen jelzi, hogy milyen hazug mindkét tábor önképe – s milyen ingatag az az erkölcsi talapzat, amelyről egymás állásait támadják –, hogy mekkora csend kíséri azt a műveletet, amellyel Angela Merkel megállította a Törökország felől érkező inváziót. A jobboldali propagandagépezet úgy tesz, mintha semmi sem változott volna, mintha csak egy kerítés állna Európa népei és a migránsáradat között. Eszükbe sem jut ünnepelni Merkelt a török szultánnal kötött szennyes alkuért, inkább csendes örömmel elfogadják, hogy a német választásokig nem lesz kipróbálva, hogy mire jók a frissen toborzott határvadászok, és hogy mennyit ér a kerítés. Merkel megtette, amihez eddig egyetlen európai vezetőnek sem volt gyomra: nem érdeklik az módszerek, nem érdekli a tömeges emberi jogi sérelem, nem érdekli, hogy a törökök nem válogatnak az eszközökben a migránsokkal szemben, hogy érvényt szerezzenek a Németországgal kötött egyezségnek.

Európa édesanyja félrenéz. S nemcsak ő – ugyanezt teszi a teljes európai baloldal. Vezetői líbiai hadurakkal és afrikai diktátorokkal egyezkednek arról, hogy azok mennyi pénzért mészárolnák le, pardon, tartanák vissza a migránsok Európa felé hömpölygő tömegeit.

Akik szerint két éve még alapvető szükséglet volt az ingyenes vezeték nélküli internet a menekülttáborokban, azok most, amikor Európa határain túl gerincek roppanását és agyvelők loccsanását hallják, inkább gyorsan beraknak egy kortárs világzenei CD-t, és feltekerik a hangerőt. Akik pedig azt követelték, hogy törjenek már a gerincek, és engedjünk végre szabad folyást az agyvelőnek, azok most azon keseregnek, hogy az átkozott politikai elit kiszervezte a jó kis mészárlást egy másik kontinensre.

Angela Merkel nem vallja be, hogy hibázott – Orbán Viktor nem vallja be, hogy Merkel amennyire lehet, jóvátette a wilkommen történelmi bűnét. Bármilyen szomorú: a politikai kommunikáció logikája egy tömegdemokráciában kifejezetten ezt követeli meg – ez a magatartás, a gátlástalan hazudozás termeli a legtöbb szavazatot. S ahogy itt a félperiférián, úgy ott a centrumban sincs sem felelős értelmiség, sem független média, hogy mindezt leleplezze.