Tamás Gáspár Miklós és a szégyen

Tamás Gáspár Miklósnak nem kell szégyellnie magát, mert férfi, és nem kell szégyellnie magát, mert fehér.

Csakhogy Tamás Gáspár Miklós A szégyen című írásával egy olyan politikai diskurzus hazai térfoglalását végzi, amely épp most nyírja ki az Egyesült Államok politikai centrumát, amely épp most számolja fel civilizációszerte a polgári értékeket, a racionalitást és a kompromisszumkeresést. Tamás Gáspár Miklós nyilván érzékeli azt az iszonyatos erőt, amit a faji kérdés, a „gendertudomány”, valamint az érzékenység és az áldozatiság kultusza hordoz, én azonban úgy vélem, hogy ennek az agresszív és szektás gondolkodásnak az importjában nincs progresszió. Tamás Gáspár Miklós e tevékenységében nem más, mint a Szilícium-völgy legnagyobb technológiai multijainak önkéntes ideológiai lobbistája, aki olyan erőket próbál használni, amelyeket nem ért, és amelyek ennek nyomán őt használják. Átveszi a kaliforniai lakóközösségek őrzött erődeiben élő, Tesla autókkal pózoló IT-elit népszerű politikai blöffjeit, és látszólag észre sem veszi, hogy a technológiai szektor kifejezetten azért találta meg épp a genderdiverzitásban meg a politikai korrektségben a maga ideológiai számítását, mert ezek maradéktalanul tőzsde- és multikompatibilis gondolatok. A valósághoz ugyan nincs sok közük, viszont nem ártanak az üzletnek – azok a cégek, amelyek iparágról iparágra verik szét az államilag valamelyest szabályozott, szakszervezetekkel és helyi közösségekkel szimbiózisban élő vállalatokat, így teremtik meg a maguk politikai bázisát. Amíg faji háború zajlik az Egyesült Államokban, ugyan ki törődik olyan apróságokkal, mint hogy a tömegtájékoztatás soha nem volt annyira koncentrált és hazug, mint a Facebook térhódítása nyomán, vagy hogy a hagyományos fuvarozócégeket miként darálja be az Uber, ahol többé nincsenek sem szakszervezetek, sem munkavállalói jogok, és ahol a sofőrt csak azért nem fenyegeti a kirúgatás veszélye, mert soha fel sem vették: nagyjából annyi joga van, mint Charles Dickens gyermekmunkásainak. Tamás Gáspár Miklós pedig ahelyett, hogy a dolgozók és a hagyományos szociáldemokrata értékek mellé állna, inkább így érvel: „A leglényegesebb elem: hogy mit élt és él át a magyarországi cigányság. Ennek nem a Jobbik »az oka«, hanem az egész szisztéma – a fajgyűlölő kései kapitalizmus, és ennek a különösen alávaló kelet-európai változata –, de a szélsőjobboldal: a MIÉP, a Jobbik, a Magyar Gárda, a Betyársereg és a többi szimbolikusan is nyilvánvalóvá tette, miről van itt szó. Aki nem hajlandó csöndesen és fegyelmezetten éhen pusztulni negyvenöt éves korára a faluvégi cigánygettókban, azt ki kell irtani, de legalább félig agyonverni, bebörtönözni, deportálni” (HVG.hu, 2017. december 27.).

A kései kapitalizmus fajgyűlölete mellett még könnyelműen elsiklanék, hisz Tamás Gáspár Miklós írásaiban olyan alacsonyan szálldos a „fajgyűlölet” szó, hogy nincs értelme lecsapni rá, ugyanis egyáltalán nem jelent semmit – már azon kívül, hogy Tamás Gáspár Miklós nem kedveli. Az az állítás azonban, hogy „aki nem hajlandó csöndesen és fegyelmezetten éhen pusztulni negyvenöt éves korára a faluvégi cigánygettókban, azt ki kell irtani, de legalább félig agyonverni, bebörtönözni, deportálni”, nos, ez már épp ugyanaz a faji uszítás, ugyanaz a féktelen és vad gyűlölet, amit a szélsőjobb legelvetemültebb napjain tanúsít, s amit bármi áron korbácsolni kell, hogy újra itt legyenek a harmincas évek, és hogy Tamás Gáspár Miklós végre újra megvívhassa és ezúttal megnyerhesse azt a harcot, amit a németországi baloldal 1933-ban elvesztett, és ami egyszer már világháborúba és genocídiumba taszította Európát. S a toborzótisztben nincs mérték: „És meg kell értenünk, amint Setét Jenő és Orsós János megértette velem, hogy a szélsőjobboldalnak a szokásos fajüldöző rutint fenyegetésekkel, bántalmazásokkal, ijesztgetéssel, szimbolikus és fizikai erőszakkal tetéző gyalázatos közelmúltja nem elfelejthető, nem megbocsátható, nem törölhető, ameddig jelen van a megbántott cigányság traumatizált, fölhorzsolt lelkében. Azt csak a romák mondhatják majd egyszer: a viszonyok annyira megjavultak, hogy elérkezett a kiengesztelődés pillanata. De nem mi, akik nem voltunk és nem vagyunk ezeknek a borzalmaknak az elszenvedői, és nem most – nem korábban, mint a romák. Nekünk ehhöz nincs jogunk. Nekünk, fehéreknek. Ezt majd a romák mondhatják: ha lesz egyenlőség, befogadás, szeretet, jólét és béke”.

Ha a Kuruc.info valamelyik szerzője azt írná, hogy „a cigányságnak a szokásos magyarüldöző rutint fenyegetésekkel, bántalmazásokkal, ijesztgetéssel, szimbolikus és fizikai erőszakkal tetéző gyalázatos közelmúltja nem elfelejthető, nem megbocsátható, nem törölhető, ameddig jelen van a megbántott magyarság traumatizált, fölhorzsolt lelkében – azt csak a magyarok mondhatják majd egyszer: a viszonyok annyira megjavultak, hogy elérkezett a kiengesztelődés pillanata”, nos, ez esetben Tamás Gáspár Miklós az elsők között kérdezne rá, hogy ugyan melyik az a magyarság, amely megbocsáthat? Hisz a magyarság épp olyan sokszínű, mint a cigányság. A cigányok közt vannak beás cigányok, oláh cigányok, gazdag cigányok, zenész cigányok, elmagyarosodott cigányok, írni-olvasni nem tudó cigányok, fideszes cigányok, szoci cigányok, továbbá olyan cigányok, akik szívből utálják a fideszes meg a szoci cigányokat. Bonyolult kérdés: ki bocsáthat meg a hazai szélsőjobbnak? Kik azok a cigányok, akik a cigányságot képviselhetik? Bizonyára azok a cigányok, akikre a sok diplomával rendelkező fehér ember rámutat. Majd Tamás Gáspár Miklós megmondja, ki a hiteles cigány. Ahogy Orbán Viktor megmondja, ki a hiteles magyar. A szélsőbaloldal hazai ikonja kifejezetten az orbáni retorikát alkalmazza, s eközben kifejezetten az orbáni érdekeket képviseli, hisz ha nincs megbocsátás, nincs békülés és nincs változás, akkor Magyarország örökre polgárháborúba ragad – s ugyan mi másban volna érdekelt ez a korrupt és autoriter rendszer?

Tamás Gáspár Miklós így folytatja: „Ahogyan a #MeToo ügyben mondta egy angol értelmiségi nő: eljött a pillanat, hogy a férfiak egy kicsit hallgassanak és figyeljenek. A cigánykérdésben is eljött a pillanat, hogy mi, akik nem vagyunk romák, hallgassunk el és figyeljünk. Figyeljünk azokra a roma testvéreinkre, akik még szóhoz jutnak. És közben szégyelljük magunkat”.

A Heidelbergi Egyetemen 1934-ben egy közismert nemzetiszocialista történész vette át a történettudományi tanszék vezetését. Első értekezletét így kezdte: „Eljött a pillanat, hogy a zsidók hallgassanak el és figyeljenek. És közben szégyelljék magukat”. Az eset természetesen nem így történt, de akár történhetett is volna, olyan szerves és logikus. Itt tart ma a magyar társadalmi párbeszéd a HVG hasábjain. Tamás Gáspár Miklósnak nem kell szégyellnie magát, mert férfi, és nem kell szégyellnie magát, mert fehér, egyrészt mert ezek egyike sem bűn, másrészt mert sokat tett a feminizmusért és a cigányságért egyaránt. Szégyellnie kell magát ugyanakkor, amiért ordas eszmék szolgálatába állt, amiért az egyenlőség eszményének hajszolása során nap mint nap megtapossa a szabadság eszményét. Embereket szégyenít meg és rekeszt ki a bőrük szerinte nem megfelelő színe meg a szerinte nem megfelelő nemi szervük miatt. Ha valami, ez valóban szégyenletes.