Tamás Gáspár Miklós és a szégyen

Tamás Gáspár Miklósnak nem kell szégyellnie magát, mert férfi, és nem kell szégyellnie magát, mert fehér.

Kedvelem Tamás Gáspár Miklóst. Megosztó, erős és szenvedélyes intellektus, aki ha épp nem barikádozza el magát az olvasóitól angol és német nyelvű szakkifejezésekkel meg a legkülönbözőbb marxista filozófusokra való hivatkozásokkal, ha ideig-óráig képes lemondani műveltségének demonstrálásáról, akkor kétségtelenül az a fajta gondolkodó, amilyenből elkelne még jó pár a baloldalon. Tamás Gáspár Miklós nem a politikai véleményfronton megszokott ravaszkodó, lájkvadász véleménybűnöző, hanem lelkes szellemi importőr és önmaga fétisébe ragadt közéleti moralista.

Tamás Gáspár Miklós és Csurka István honosították meg Magyarországon a globalizációkritikát, vagyis a globális kapitalizmus és az egyetlen nagyhatalom által dominált világrend átfogó kritikáját. Bár Tamás Gáspár Miklóst a neoliberális elit egyszerre tartotta udvari bolondnak és erkölcsi iránytűnek, ő ezt kellő méltósággal viselte, miközben megnyilatkozásról megnyilatkozásra teremtette meg a rendszerkritikának és a multinacionális tőke kritikájának igényét a mainstream médiában. Személyiségét végtelen idealizmus és savonarolai düh jellemzi, melyre hallgatva legszívesebben egész Európát egyetlen összefüggő menekülttáborrá és gigantikus emberkísérletté alakítaná: minden kerítést lebontana, minden bevándorlót befogadna. Legyenek ötmillióan vagy ötszázmillióan, egyetlen migráns sorsa is túl értékes ahhoz, hogy az európai ember megvédje határait, kultúráját és életmódját.

Tamás Gáspár Miklós globalizációkritikus írásait mindig is lelkesen olvastam, mert nagyrészt egyet kellett értenem a tartalmukkal, csakhogy az utóbbi évtizedben kapitalizmuskritikája és rendszerkritikája átcsapott forradalmi szocializmusba, ami számomra már vállalhatatlan: még ha értem is az erkölcsi mozgatóit, a huszadik század története számomra arról tanúskodik, hogy a proletárdiktatúra semmiképp sem megoldás. Bár a migráció kérdésében nagyon nem értek vele egyet, úgy gondolom, hogy amit Tamás Gáspár Miklós képvisel, az egyrészt fontos morális aspektusa a modern népvándorlásokról való gondolkodásnak, másrészt élő bizonyítéka annak, hogy a marxisták továbbra sem képesek értelmezni a vallási és kulturális dimenziókat: oda is gazdag burzsoák és nincstelen proletárok osztályharcát látják, ahol Európa iszlamizálódása zajlik. Minden esetben fenntartom ugyanakkor a tévedés jogát, és bevallom, örülök, amikor ilyen jól tapintható, drámai álláspontok feszülnek egymásnak, mert úgy hiszem, hogy ez a közéleti vita kellő módja, és nem a nyálkás megúszás vagy a politikusok zsebében kotorászással, amiben oly sokan utaznak.

Csakhogy Tamás Gáspár Miklós A szégyen című írásával egy olyan politikai diskurzus hazai térfoglalását végzi, amely épp most nyírja ki az Egyesült Államok politikai centrumát, amely épp most számolja fel civilizációszerte a polgári értékeket, a racionalitást és a kompromisszumkeresést. Tamás Gáspár Miklós nyilván érzékeli azt az iszonyatos erőt, amit a faji kérdés, a „gendertudomány”, valamint az érzékenység és az áldozatiság kultusza hordoz, én azonban úgy vélem, hogy ennek az agresszív és szektás gondolkodásnak az importjában nincs progresszió. Tamás Gáspár Miklós e tevékenységében nem más, mint a Szilícium-völgy legnagyobb technológiai multijainak önkéntes ideológiai lobbistája, aki olyan erőket próbál használni, amelyeket nem ért, és amelyek ennek nyomán őt használják. Átveszi a kaliforniai lakóközösségek őrzött erődeiben élő, Tesla autókkal pózoló IT-elit népszerű politikai blöffjeit, és látszólag észre sem veszi, hogy a technológiai szektor kifejezetten azért találta meg épp a genderdiverzitásban meg a politikai korrektségben a maga ideológiai számítását, mert ezek maradéktalanul tőzsde- és multikompatibilis gondolatok. A valósághoz ugyan nincs sok közük, viszont nem ártanak az üzletnek – azok a cégek, amelyek iparágról iparágra verik szét az államilag valamelyest szabályozott, szakszervezetekkel és helyi közösségekkel szimbiózisban élő vállalatokat, így teremtik meg a maguk politikai bázisát. Amíg faji háború zajlik az Egyesült Államokban, ugyan ki törődik olyan apróságokkal, mint hogy a tömegtájékoztatás soha nem volt annyira koncentrált és hazug, mint a Facebook térhódítása nyomán, vagy hogy a hagyományos fuvarozócégeket miként darálja be az Uber, ahol többé nincsenek sem szakszervezetek, sem munkavállalói jogok, és ahol a sofőrt csak azért nem fenyegeti a kirúgatás veszélye, mert soha fel sem vették: nagyjából annyi joga van, mint Charles Dickens gyermekmunkásainak. Tamás Gáspár Miklós pedig ahelyett, hogy a dolgozók és a hagyományos szociáldemokrata értékek mellé állna, inkább így érvel: „A leglényegesebb elem: hogy mit élt és él át a magyarországi cigányság. Ennek nem a Jobbik »az oka«, hanem az egész szisztéma – a fajgyűlölő kései kapitalizmus, és ennek a különösen alávaló kelet-európai változata –, de a szélsőjobboldal: a MIÉP, a Jobbik, a Magyar Gárda, a Betyársereg és a többi szimbolikusan is nyilvánvalóvá tette, miről van itt szó. Aki nem hajlandó csöndesen és fegyelmezetten éhen pusztulni negyvenöt éves korára a faluvégi cigánygettókban, azt ki kell irtani, de legalább félig agyonverni, bebörtönözni, deportálni” (HVG.hu, 2017. december 27.).

A kései kapitalizmus fajgyűlölete mellett még könnyelműen elsiklanék, hisz Tamás Gáspár Miklós írásaiban olyan alacsonyan szálldos a „fajgyűlölet” szó, hogy nincs értelme lecsapni rá, ugyanis egyáltalán nem jelent semmit – már azon kívül, hogy Tamás Gáspár Miklós nem kedveli. Az az állítás azonban, hogy „aki nem hajlandó csöndesen és fegyelmezetten éhen pusztulni negyvenöt éves korára a faluvégi cigánygettókban, azt ki kell irtani, de legalább félig agyonverni, bebörtönözni, deportálni”, nos, ez már épp ugyanaz a faji uszítás, ugyanaz a féktelen és vad gyűlölet, amit a szélsőjobb legelvetemültebb napjain tanúsít, s amit bármi áron korbácsolni kell, hogy újra itt legyenek a harmincas évek, és hogy Tamás Gáspár Miklós végre újra megvívhassa és ezúttal megnyerhesse azt a harcot, amit a németországi baloldal 1933-ban elvesztett, és ami egyszer már világháborúba és genocídiumba taszította Európát. S a toborzótisztben nincs mérték: „És meg kell értenünk, amint Setét Jenő és Orsós János megértette velem, hogy a szélsőjobboldalnak a szokásos fajüldöző rutint fenyegetésekkel, bántalmazásokkal, ijesztgetéssel, szimbolikus és fizikai erőszakkal tetéző gyalázatos közelmúltja nem elfelejthető, nem megbocsátható, nem törölhető, ameddig jelen van a megbántott cigányság traumatizált, fölhorzsolt lelkében. Azt csak a romák mondhatják majd egyszer: a viszonyok annyira megjavultak, hogy elérkezett a kiengesztelődés pillanata. De nem mi, akik nem voltunk és nem vagyunk ezeknek a borzalmaknak az elszenvedői, és nem most – nem korábban, mint a romák. Nekünk ehhöz nincs jogunk. Nekünk, fehéreknek. Ezt majd a romák mondhatják: ha lesz egyenlőség, befogadás, szeretet, jólét és béke”.

Ha a Kuruc.info valamelyik szerzője azt írná, hogy „a cigányságnak a szokásos magyarüldöző rutint fenyegetésekkel, bántalmazásokkal, ijesztgetéssel, szimbolikus és fizikai erőszakkal tetéző gyalázatos közelmúltja nem elfelejthető, nem megbocsátható, nem törölhető, ameddig jelen van a megbántott magyarság traumatizált, fölhorzsolt lelkében – azt csak a magyarok mondhatják majd egyszer: a viszonyok annyira megjavultak, hogy elérkezett a kiengesztelődés pillanata”, nos, ez esetben Tamás Gáspár Miklós az elsők között kérdezne rá, hogy ugyan melyik az a magyarság, amely megbocsáthat? Hisz a magyarság épp olyan sokszínű, mint a cigányság. A cigányok közt vannak beás cigányok, oláh cigányok, gazdag cigányok, zenész cigányok, elmagyarosodott cigányok, írni-olvasni nem tudó cigányok, fideszes cigányok, szoci cigányok, továbbá olyan cigányok, akik szívből utálják a fideszes meg a szoci cigányokat. Bonyolult kérdés: ki bocsáthat meg a hazai szélsőjobbnak? Kik azok a cigányok, akik a cigányságot képviselhetik? Bizonyára azok a cigányok, akikre a sok diplomával rendelkező fehér ember rámutat. Majd Tamás Gáspár Miklós megmondja, ki a hiteles cigány. Ahogy Orbán Viktor megmondja, ki a hiteles magyar. A szélsőbaloldal hazai ikonja kifejezetten az orbáni retorikát alkalmazza, s eközben kifejezetten az orbáni érdekeket képviseli, hisz ha nincs megbocsátás, nincs békülés és nincs változás, akkor Magyarország örökre polgárháborúba ragad – s ugyan mi másban volna érdekelt ez a korrupt és autoriter rendszer?

Tamás Gáspár Miklós így folytatja: „Ahogyan a #MeToo ügyben mondta egy angol értelmiségi nő: eljött a pillanat, hogy a férfiak egy kicsit hallgassanak és figyeljenek. A cigánykérdésben is eljött a pillanat, hogy mi, akik nem vagyunk romák, hallgassunk el és figyeljünk. Figyeljünk azokra a roma testvéreinkre, akik még szóhoz jutnak. És közben szégyelljük magunkat”.

A Heidelbergi Egyetemen 1934-ben egy közismert nemzetiszocialista történész vette át a történettudományi tanszék vezetését. Első értekezletét így kezdte: „Eljött a pillanat, hogy a zsidók hallgassanak el és figyeljenek. És közben szégyelljék magukat”. Az eset természetesen nem így történt, de akár történhetett is volna, olyan szerves és logikus. Itt tart ma a magyar társadalmi párbeszéd a HVG hasábjain. Tamás Gáspár Miklósnak nem kell szégyellnie magát, mert férfi, és nem kell szégyellnie magát, mert fehér, egyrészt mert ezek egyike sem bűn, másrészt mert sokat tett a feminizmusért és a cigányságért egyaránt. Szégyellnie kell magát ugyanakkor, amiért ordas eszmék szolgálatába állt, amiért az egyenlőség eszményének hajszolása során nap mint nap megtapossa a szabadság eszményét. Embereket szégyenít meg és rekeszt ki a bőrük szerinte nem megfelelő színe meg a szerinte nem megfelelő nemi szervük miatt. Ha valami, ez valóban szégyenletes.