Kormányzás kultúra nélkül

A kormánypárt goebbelsi marketingkampány-sorozata és cinikus, arrogáns kormányzása súlyos hatást gyakorol szavazótáborának összetételére.

Erre a seregre pillantva nehéz megijedni: a Fidesz elitje iszonyatos erőfeszítéssel tart egyben egy öreg és iskolázatlan szavazótábort, és még úgy sem tudja a társadalom nagyobb részét maga mögé állítani, hogy folyamatosan érkeznek az uniós támogatások, lassan egy évtizede rendkívüli fordulatszámon pörög a világgazdaság, a tömeges elvándorlás nyomán egyre nőnek a bérek, a baloldal pedig romokban, és annak a fele is Orbán Viktor zsebében.

Hogy mekkora bajban van a Fidesz, az leginkább a kultúra terén tapasztalható. Hiába a korlátlan mennyiségű pénz, hiába a hűséges szolgák bizonyítási vágya, a TV2-nek a nézettség reményében az RTL képernyőjére kozmált Stohl Andrást kellett felkaparnia. A jobboldal netes orgánumai ugyanazt a pár ezer trollt szolgálják ki nap mint nap, igényesebb ember kerüli őket. Az egyetlen sikerterület a filmgyártás, ahol ha a nemzeti együttműködés rendszerének ízlése diktál, az eredmény a Pappa Pia, a minőségibb filmek pedig annak köszönhetők, hogy a balliberális világ eddigi másodvonalát végre engedik forgatni.

A legmegvilágítóbb erejű példa a rendszer kultúrához fűződő viszonyára a Népszabadság beszántása. Ha egy politikai-szellemi közösségnek milliárdjai vannak, és azokhoz nem talál jobb célt a konkurencia médiájának felvásárlásánál és bezárásánál, ott nyilvánvaló, hogy a pénz és a kultúra egymáshoz fordítottan aránylik. Amilyen ütemben lett ezerszer annyi pénzük, épp abban az ütemben lett ezredannyi kultúrájuk. A kormánypárttal ellentétben én például nem tudnám elképzelni, hogy az általam mélységesen megvetett Szabó Zoltán és Varga Sixx Attila neve fémjelezte indexes kultúrarovat megszüntetésére akár tíz forintot is költenék ahelyett, hogy abból könyvet írjak vagy filmet forgassak. De ha nem is volna ötletem miről írni vagy mit forgatni, akkor sem tudom elképzelni, hogy ne találnék olyan karitatív szervezetet, határon inneni vagy túli közösséget, ahol jobb helyen lenne az a pénz, mint végkielégítés képében SzabóZ és Sixx bankszámláján.

A jelek nyilvánvalók: rothadás, pénzes proliság, identitásvesztés, önfelszámolás. Ezt a politikát azok is egyre növekvő undorral szemlélik, akik a stabilitás és a határkerítés miatt idén még a Fideszre szavaznak. Minden józan számítás szerint hamarosan úgyis bukni fognak – hatalmuk aligha éli túl a legközelebbi világgazdasági recessziót követő választást. És én mégis alig hiszem, hogy ezek a gátlástalan pszichopaták, akik markukba kaparintották az országot, pusztán egy országgyűlésiképviselő-választás eredményének hatására kiengednék a kezükből. A rendszer legvisszataszítóbb vonása, hogy leválthatatlannak tűnik: ők csakis úgy ülnek le kártyázni, ha az ingujjukban van legalább két ász – mondjuk a nemzetbiztonsági kockázat és a rendkívüli állapot. Akik ilyen mélyre züllöttek a hatalomért, ugyan miért ne mennének tovább és tovább?