Száz éve a baloldali pártok és mozgalmak még idealizálták a tűző napon verejtékezve, félmeztelenül dolgozó munkást. Lehetett kőműves, útépítő vagy kubikos: acélos izmaival a munkásosztály félelmetes erejét, verejtékcseppjeivel a nemes és tisztes munka becsületét hordozta a hájas burzsoák, spekulánsok, bankárok meg a korrupt és elkényelmesedett, tyúkmellű polgárok összkomfortos életmódjával szemben.
Száz éve ezek az öntudatos munkások az acélgyárakban, a szénbányákban és az árufuvarozók körében szakszervezeti mozgalmakat szerveztek, véres tüntetések és sztrájkok során szálltak szembe a karhatalommal, a tőke kíméletlen profitéhségével és a gyáriparosok mindennapos jogsértéseivel. Kiharcolták a nyolcórás munkanapot, az ötnapos munkahetet, a fizetett szabadságot, a munkavállalói jogokat, az államilag garantált nyugdíjat, a munkavédelmi szabályokat és még számtalan vívmányt, amelyeknek köszönhetően ma élhetőnek és civilizáltnak éljük meg a mindennapjainkat: győzelemre vitték a szociáldemokrácia ügyét. Ezek a melósok soha életükben nem jártak úri szalonokban, közülük sokan írni és olvasni is alig tudtak, de olyan hatalmas eszmények szolgálatába álltak, mint a jogegyenlőség, a szolidaritás, a szabadság és a méltóság.
A világ jobb hely lett, de a melósok nem lettek boldogabbak. A munkájukra, az erejükre, a szavazatukra ma is szükség van, ők azonban magányosabbak és cserbenhagyottabbak, mint valaha. Ma egy félmeztelen építőmunkás nem tárgya a politikai diskurzusnak, vagy épphogy a megveszekedett, agresszív feminizmus céltáblájaként funkcionál.
A frissen pörgő topik: utcai fütyülés egy szép lány után. Ezúttal e helyütt próbálják elkapni a falloszfasizmus támadásra kész dárdahegyeit azok az amazonok, akik kényelmes karosszékeikből több százezres fizetésekért azt hazudják, hogy ők az elnyomottak – véletlenül sem azok, akik havi kilóötvenért nehéz és balesetveszélyes fizikai munkát végeznek, míg ők kérnek egy koffeinmentes lattét a Starbucksban.
Jelzem továbbá, hogy nem létezik olyan nő, akit zavarna, ha fütyülnek utána az utcán – a nők imádnak tetszeni. Ma egész világunk arról szól, hogy mindenki kényszeredetten és elkeseredetten küzd az elismerésért, a figyelemért, a szépségért, a fiatalságért. Komplett üzletágak épülnek erre: a szépségipar, a divat világának megannyi brandje, terméke és szolgáltatása – a marketingosztályok mindennapos keserű hajszát szerveznek az örök fiatalság és a minimális testzsír álmának bűvöletében, a lábak esztétikuma tűsarkokon demonstrálódik, a ruhák tenyérnyiek, mindig van rövidebb szoknya, és mindig van nagyobb push-up melltartó. Az optikai tuninggal ellátott topok és fedetlen combok beszélnek hozzánk: „felkeltem a férfiak figyelmét, kivívom az elismerésüket – felkeltem a nők figyelmét, kivívom az irigységüket”. Ennek megfelelően: ha fütyülnek azok után a nők után, mert tetszik nekik, amit látnak, akkor én boldogságot és elégedettséget látok azokon a nőkön, nem pedig félelmet. A fütyülésben nincs semmi erőszakos, nincs semmi zaklató, nincs semmi sértő. Csakhogy ott vannak azok a nők, akik után nem füttyögnek a melósok – az ő irigységük és frusztrációjuk szolgáltatja azt az üzemanyagot, amit a genderfasiszták gyűlöleterőműveikbe töltenek. Már csak az a kérdés: mi fáj nekik igazán? Annak a vonzó nőnek a tetszése vagy annak a tanulatlan melósnak a tetszésnyilvánítása?
