Moammer Kadhafi halálhírére ellepték a médiát a holttestről készült képek, videók, a legtöbb tv-csatorna gondolkodás nélkül közölte hírösszefoglalójában a diktátor „elfogásakor” készült anyagokat. Pillanatok alatt megjelentek a líbiai eseményekről szóló fotóriportok. Képek Kadhafi szétlőtt testéről, képek a tőle elkobzott fegyverekről, képek a test körül táncoló emberekről, a ruháit tépő kezekről. Szenzációs, drámai felvételek, melyek zsigeri borzongást váltanak ki a nézőkből. A feszültség vibrál, olyannyira, hogy szerencsésen elnyomja az újságírói erkölcsöt.
Néhány hónapja, mikor Barack Obama bejelentette, hogy sikerült megölniük a rettegett Bin Ladent, szintén egy pillanat alatt terjedt szét a médiában egy fotó, melyről azt hitték, a halott terroristavezért ábrázolja. Természetesen vérbe fagyva. Rövidesen kiderült, hogy a kép egy évekkel korábban készült fotó manipulációja, hamisítvány. Hatalmas égés ez, a szenzáció felülírta az óvatosságot, a szerkesztők engedtek a tömegek mohóságának.
Ilyen tömegek pedig vannak. Napjainkban éppúgy, mint a középkorban, mikor a látványosság kedvéért egy egész város gyűlt a főtérre, hogy végignézze, miként kapálózik a levegőben a sunyi képű csirketolvaj lába. Mára a kivégzési ünnepélyekből kiveszett a közösségi hangulat, de kárpótlásul HD-ben élvezhetjük a műsort, a szerencsésebbek visszatekerhető, adásrögzítős előfizetésükkel bármikor újra átélhetik az élményt. Valós igény mutatkozik a nyilvános kivégzésekre, piackutatás ugyan még nem készült, de számszerű és sokatmondó adat, hogy a kettővel ezelőtti közellenség, Szaddám Huszein akasztását több tíz millióan nézték meg. Külön érdekes, hogy a kiugró nézettséget egy olyan videómegosztó produkálta, ahol fedetlen női mellekért már törlik a feltöltött videót.
Talán szégyellni való, talán nem, de modern társadalmunkban egyáltalán nincs olyan mélyre temetve a halál iránti pogány kíváncsiság, mint amennyire kisujjeltartó szalonkultúránk ezt sugallja. Felesleges is tagadni, ösztönös, állati késztetésünk van rá, hogy végignézzük az emberi élet egyik legnagyobb pillanatát, azt, amikor vége van. Borzasztó erős vágy ez, akár marketinget is lehet szervezni köré.
Épülnek is a vágyakra alapozott médiabálványok, ismerjük őket: van, amelyikben a szexuális prédát vagy épp a jó barátot formázzák meg, egy másikba az ellenség, a gonosz vonásait rejtik. Ez utóbbi talán a legizgalmasabb teremtmény. A nagypolitika aktuális rémalakja, az épp rettegett főgonosz drámai pozícióba merevedve kimutatja foga fehérjét... és vicsorít. Démoni szörny, mindenki láthatja! Természetesen ezeket a figurákat nem nagyon kell cicomázni, sokszor a valóság is elég rettenetes, de a bulvárműhelyekben átformált, tupírozott és pózokba igazított, egydimenziós alakoknak már semmi közük a realitáshoz. De nem is kell, hogy valóságosak legyenek, hiszen már rég tudjuk, hogy híreket nem azért fogyasztunk, mert a valóságra vagyunk kíváncsiak. Infotainment van, szórakoztatás és informálódás egybekenve. Erre pedig kiváló téma a főellenség legyőzése, az utolsó döfés a sötétség szívébe.
A véső precíz csilingelésével óvatos kezek alatt születő szobor megtestesít mindent, amitől félünk, mindent, ami veszélyezteti az életünket, alig várjuk hát, hogy megsemmisüljön. Kadhafi, Bin Laden vagy Szaddám Huszein haláláról készült képeken keresztül átélhetjük a végső, mitikus harc utáni katarzist, a fellélegzést, hogy végre megmenekültünk a gonosztól. Végre, és már tovább is kapcsolunk egy másik csatornára, ahol egy újabb főgonosz ismét pusztulással fenyegeti a civilizációnkat. Gonoszból pedig mindig lesz új, hiszen ezek a szobrok azért készülnek, hogy végül ledöntsék őket.
