A forradalmi napok vége felé járt már az idő: orosz tankok lepték el a főváros utcáit és az idegen ország katonái a romos házak és az elgyötört lelkek között próbáltak fegyvereikkel „rendet” teremteni. Nem kellett különösebb ok, hogy valaki gyanús legyen, s így kerüljön életveszélybe.
Nagyapámnak prózai okok miatt kellett nyakába vennie a várost: kenyeret kellett vennie. Neki is indult a nagy tömegben, hogy ezernyi sorstársával együtt beszerezze családjának a már napok óta hiányzó alapvető élelmiszereket. Egyszerre egy idős asszony mellett találta magát felmenőm, aki irgalmatlan nagy két teli kosarat próbált kínnal-keservvel magával vinni, s aki örömmel fogadta el nagyapám felajánlását, hogy segítsen-e neki a cipekedésben. Átvette a súlyos terhet és így indultak tovább.
A történet folytatásához kattintson ide.
