Már legalább hetedikesek-nyolcadikosok, s valamilyen érthetetlen oknál fogva a játszótéren érzik igazán elemükben magukat. Ez valamilyen rejtélyes módon terjedő-, addiktív agymenés lehet. Pont, amikor már nem a mászóka és a csúszda adhatná a vonzerőt a 12-14 éveseknek, akkor valamiért – és biztosan nem nosztalgiából – úgy érzik, hogy nekik a 3 évesek között lavírozva kell mutatniuk nem ritkán egy-egy osztálytársnőjük előtt, hogy milyen „cukik”, érzékenyek.
Bizonyára őket is zavarja a sok kis tipegő, de azért a játszótér amellett, hogy nem nekik van kitalálva, nem is arra, hogy éledező hormonjaik által vezérelve esetleg tönkretegyék a kisebbeknek tervezett játékokat.
Mert elhiszem, hogy nagyon édi-bédi, ha a középkori történelmet még csak először tanuló kölyök – értsd: általános iskolás – a Millenáris mókuskerekében pózol, miközben a felnőttek számára is vágyálom kategóriát jelentő érintőképernyős telefonon – pink ütésvédőben – fotózza őt egy már önmagát 35 évesnek képzelő 13 éves kiscsajszi, hogy egészen trendi módon frissíthessék a produktummal Facebook-profiljukat.
Ilyenkor mi a teendő? Elküldeni őket a retekbe? Vagy szemérmesen félrenézni, hogy hát ők is gyerekek? Esetleg megkérdezni tőlük, hogy elkapjuk-e őket is a csúszda alján?
