Boldogok a szegények?

Három kis lépcső vezet fel a repedezett falú házikó bejáratához. Míg idáig eljutunk, acsarkodó kutyákkal kell szembenéznünk, mert a csengő nem működik. Esik, kiabálok, de így is 10 perc, mire beengednek. A legkisebb szalad ki papucsban, a kutyák lesunyva fejüket, engednek beljebb.

A szemem sarkából méteres karácsonyfa még meg nem faragott törzsét látom a tákolt garázsban, bent jóleső meleg van, a vaskályha szinte izzik. A család nagyobbik része az asztal körül ül, mézeskalács és kóla van kitéve, azonnal traktálnak. Zavarban vagyok, mert szűk a hely, az arcomba bámulnak.

Zavarban vannak, mert kérdéseket fogok feltenni. Előre mondtam, érdekelne, hogyan karácsonyozik egy „ilyen” nagycsalád. Edit nem enged fényképezni, mert szégyelli, hogy „csak ennyit” tud adni a gyerekeknek. Két férjtől hat gyermeke van, egyedül neveli őket.

Jóska ül az asztalfőn, ő a rangidős férfi, fekete szemeivel szúrósan méreget, mintha lányt kérni jöttem volna. Húgai láthatóan biztonságban lesznek. Nehezen indul a beszélgetés, inkább mosolygás, meg egymásra nézések vannak, a kicsik oldják fel a hangulatot: engem kezdenek faggatni. Van-e feleségem, van-e gyerekem, de főleg arra kíváncsiak, ő mit fog kapni ajándékba holnapután.

Ködösítek, közben pörgetem az agyamban, elmondjam-e, hogy szuper legókészletet vagy hazudjak valamit? Hazudok inkább.

Ők nem. Edit hallgat az asztalnál, a többiek pedig vágyaikról mesélnek. Az anya néha mosolyog, néha csak az arca rándul. Már korábban elárulta, kit, mivel lep meg, meg a „fő” ajándékot is.

A helyzet az, mondja, mikor már csak kettesben kólázunk, hogy nem lesz MP3 lejátszó, nem lesz adidas focicipő, de a szörnyű az, hogy ezt ők is pontosan tudják: nem ez lesz az első közös karácsonyunk- teszi még hozzá nevetve. Ha körbenéz itt, láthatja, hogy szerény körülmények között élünk, amire nem vagyok büszke, de ez van. Az első házasságomkor én sem így terveztem.

Edit fiatalon ment férjhez, három gyermeket neveltek idilli körülmények között egészen, míg ura életben volt. Betegsége tragikusan végződött, szerinte valahol ekkor csúszott ki a lába alól a talaj. Elhagyatottságában előbb keményen dolgozott, hogy eltartsa a kicsiket, majd amikor nehézségei adódtak, támaszt keresett. A második férjem aztán ugyanúgy itt hagyott, csak ő tehetett is erről: inni kezdett, majd miután kiálltam mellette, kihúztam a bajból, talált magának egy fiatalabb nőt. Hát így éldegélünk azóta itt heten – mondja.

A kis házikóban a sok gyerekhez képest példás a rend, és úgy látszik a „fejekben” is. Igaz Edit állítása, mely szerint a „nagyok” már megtalálták a helyüket. Ketten közülük fiatal felnőttek, és csak azért laknak anyjukkal, hogy megfelelően támogathassák, amíg a kicsik is kirepülhetnek. „Én nem tudtam diplomát adni a kezükbe, mert nem voltunk abban a helyzetben, hogy ezt megtehessük. Kicsit bánom, mert jó fejük van, de ők állítják, jobb nekik így. Középiskolát végeztek, jó szakmát tanultak, amiben sikeresek. A harmadik hamarosan érettségizik, a kicsik később döntenek.

Persze nagyon érdekel az is, mi is az a „fő” ajándék. Edit elárulja, hogy közösen internet-előfizetést kapnak karácsonyra, minden gyerek egyetértett ugyanis, hogy ez manapság a legfontosabb. Ez – mondja – egyiküknek sem lesz meglepetés, de mindenki személyre szólóan is kap valamit, így lesz komplett az ajándékozás.

Hogy boldog vagyok- e? – kérdez vissza nevetve. Boldog, hiszen egészséges mindegyik gyerekem, van fedél a fejünk felett, fizetni tudjuk a számláinkat és együtt ülünk oda a fa köré. Kívánhatnék ennél többet?