Azok a titokzatos waldorfosok

Ha szülők között szóba kerül a Waldorf-módszer, nagyon sokszor néhány pillanat alatt két táborra oszlik a csapat. Megvizsgáltuk ennek hátterét.

Rudolf Steiner, a módszer megalapítója

A Waldorf-módszer Rudolf Steinernek, a XIX. század második felében született osztrák filozófusnak, tanárnak köszönheti létét. Steiner úgy vélte, „a gyermek olyan, mint egy érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Ezért fontos eloszlatni azt a tévhitet, hogy a gyermek értelmével tanulja meg, mi a jó és mi a rossz (…), hanem igenis tudnunk kell, hogy minden, amit az ember egy gyermek közelében tesz, az szervesen beépül a gyermek testébe, lelkébe, szellemébe.” Ennek szellemében született meg a poroszos, felülről diktáló, és szigorú szabályokon alapuló oktatás ellenpárjaként az új gondolkodásmód, amely a korábbi elméletekkel szembeszállva a gyerekek egyedi igényeihez igazította a nevelést.

Ritmus és szabadság

Ritmus, mozgás, kompetencia, tolerancia, spontaneitás, analógiás gondolkodás, kreativitás, szabadság. Ezek a kulcsszavak a Waldorf-elvet követő óvodákban és iskolákban. A egész rendszer lényege, hogy a gyerekek már az óvodától kezdve megkaphassanak minden olyan ingert és lehetőséget, amelyek között megtalálhatják a saját személyiségükhöz legközelebb álló utat és kifejezésmódot. Éppen ezért nagyon fontos egy a testet, a lelket és a szellemet egyforma mértékben stimuláló környezet, valamint az, hogy a gyerekek a saját, egyéni tempójukban dolgozhassák fel az őket ért tapasztalatokat, miközben egy rendkívül pontosan kidolgozott ritmusban nevelkednek. Ez első hallásra talán ellentmondásosnak tűnik, de a Waldorf-intézményekben nagyon nagy hangsúlyt kapó ünnepek, de akár egyetlen nap is precíz és tudatosan felépített ritmusra épül: az ember életében az évszakok változása, az éjszakát követő nappal, a ki- és a belégzés, a fontosabb ünnepek évenkénti ismétlődése irányt, viszonyítási pontot szab az életnek. Ezek a kapaszkodók egy kisgyerek számára különösen fontosak, hiszen ezek adják a biztonságot az ismeretlen, állandóan változó világban. A ritmus, az ismétlődés tehát kapaszkodó, azon belül viszont szinte bármit lehet, ami az egészséges fejlődéshez hozzájárul. A waldorfos gyerekek már az óvodában megismerkednek az évkör ünnepeivel és a természet körforgásával azáltal, hogy öszekapcsolják azokat az ezekkel kapcsolatos munkákkal, tevékenységekkel, énekekkel, táncokkal, szimbólumokkal. A héten minden naphoz tartozik egy bizonyos étel és valamilyen (művészeti) tevékenység. Természetesen egy napon belül is nagyon pontos ritmus jellemző: egy kötöttebb foglalkozás után mindig egy ”lazább„ következik.

Nincs tankönyv sem

Az iskolában is egészen más a felfogás, mint egy hagyományos oktatási intézményben. A tanulók nem sokféle dolgot tanulnak negyvenöt perces felosztásban minden nap, hanem az ún. epochális rendszer keretében hetekig ugyanabban a témában merülnek el, legyen az a római történelem, az Ószövetség, vagy éppen egy Shakespeare-darab. Az ilyen, majdnem egy hónapig tartó nagy ívek mellett délután idegen nyelvet tanulhatnak és művészeti oktatásban részesülnek.

Sokan megütköznek azon is, hogy hatodik osztályig egyáltalán nincs tankönyv a Waldorf-iskolákban. Az egyetlen, amit a gyerekek “tankönyvként” olvasnak, az a saját jegyzetük, hiszen egészen kis koruktól arra buzdítják őket, hogy szűrjék ki a lényeget abból, ami az órákon történik, írják le és abból tanuljanak. Ez azonban, mint kiderült, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne tudnának olvasni, azt meg még kevésbé, hogy ne szeretnék forgatni a könyveket. Többek között erről is megkérdeztünk egy apukát, akinek a kislánya a Waldorf-ovi elvégzése után most harmadikos a váci Waldorf-iskolában. Falvai Balázs elmondta: a gyerekek maguk viszik a saját, otthoni könyveiket az iskolába, ahol mindenkinek és maguknak is olvashatnak belőle, beszélgethetnek róla. Nincs kötelező olvasmányok listjája, mégis mindegyik tanuló sokat és szívesen olvas saját magától. A gyerekeknek eszük ágában sincs ”nem menni„ az iskolába, mert szabadnak érzik ott magukat és olyan dolgokat csinálhatnak, amiket szeretnek. Magabiztosakká válnak, nyitottakká és együttműködővé. Figyelnek egymásra, megtanulják, hogy bíznak bennük és emiatt ők is bízni tudnak önmagukban. Minden egyes tanult dolgot összekapcsolnak szimbólumokkal, például a római számokat azonnal az arab számokkal, az emberi tenyérrel kötik össze. Az ”s„ betű tanulásakor egész nap s-alakban futkosnak, aztán homoktáblába rajzolják az ívet, utána hatalmas papírokra zsírkrétával, és lassabban érnek ugyan el az ABC végre, de olyan mélyen beléjük vésődik a sokféle élménnyel összekapcsolt tanulási folyamat, hogy soha nem fogják sem eltéveszteni, sem elfelejteni a tudásanyagot. Falvai kiemelte azt is, hogy a gyerekek között nincs versengés, mert megtanulják, hogy mindenki másban és máshogy jó. ”Úgy megy együtt jól a csapat, ha a gyengébbeken segítenek az erősebbek.„

Kevesebb a tudás?

A leggyakoribb kritika, ami a Waldorfot éri az, hogy a gyerekek tudásszintje ”elmarad„ az állami iskolákba járó tanulókétól, és ha egy waldorfos meggondolja magát, vagy az általános iskola után nem Waldorf-intézményben tanul tovább, ”esélye sincs„ felzárkózni. Ha abból indulunk ki, hogy micsoda anyagmennyiséget igyekeznek egy hagyományos iskolákban a gyerekek fejébe tömni, akkor a waldorfosok valóban kevesebb információval rendelkeznek, de csak ami az adatokat illeti. Tény, hogy nem tanulnak meg írni-olvasni néhány hónap alatt, mivel más léptékben, más módszerekkel haladnak, azonban a gondolkodásmódjuk, a problémamegoldó módszerük annyira más, hogy megállják a helyüket később is, akármilyen helyzetbe is kerüljenek. Falvai Balázs erről így fogalmazott: ”Lehet, hogy egy nyolcadikos waldorfos gyerek kevesebb képletet, adatot tud, és nehéz lesz neki az első év egy nem waldorfos gimnáziumban, de itt olyan pótolhatatlan dolgokat kap, amit máshol nem tanulhatna meg.„