Néma segélykiáltás – öngyilkosok Magyarországon

Zoltán sikeres mérnökként dolgozott egy vállalatnál, jól keresett, szép lakása, autója volt. Édesanyja mégis hiába hívta.

Sokszori sikertelen próbálkozás után a hölgy átment hozzá, és saját kulcsával bement a lakásba. Ott találta meg a fiát, aki táskája szíjára akasztotta fel magát. Hiába hívták a mentőket, már késő volt. Azóta sem tudja senki, mi vezetett Zoltán döntéséhez. Az idős szülők pedig öt év elteltével is mindennap ugyanazzal a kérdéssel kelnek és fekszenek: miért?

Hazánkban évente 2300-2500 ember lesz öngyilkos. Ez naponta hat kioltott életet jelent, amivel sajnos nemzetközileg élen járunk. A szakemberek úgy vélik, ezeknek az eseteknek a legnagyobb része megelőzhető lenne. Az öngyilkosok egy köre a 25 évnél fiatalabbakból áll. Az ő eseteikben nagyon sokszor bebizonyosodik, hogy valójában nem akartak meghalni, csupán így szerették volna környezetük tudtára adni, hogy segítségre szorulnak. Életük a legtöbb esetben azért ér véget, mert kétségbeesett vergődésüket senki nem veszi észre.

Konferencia a megelőzésért

Többek között ez adja az apropóját annak a nemzet- és szakmaközi konferenciának, amelyet október 19–21. között szervez a Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány a Magyar Pszichiátriai Társaság, a skót Chooselife program, a Francia Intézet és a World Psychiatric Association támogatásával. A Fiatalkori öngyilkosság megelőzése című eszmecsere lényege elsősorban a gyakorlati tapasztalatok megvitatása, átadása. A meghívott előadók és résztvevők többek között olyan témákat érintenek, mint a pszichiáterek, gyermekpszichológusok együttműködési lehetőségei a gyermek környezetével; a túlélői szervezetek szülőkkel, családtagokkal kapcsolatos feladatai; segítségnyújtás és tanácsadás az öngyilkos fiatal barátainak, osztályának, tanárainak; az internet veszélyei; valamint az öngyilkosságról szóló hírek közlésének legbiztonságosabb módjai.

Az öt éve működő Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány 2010-ben indította el öngyilkosság-megelőző programját. Az alapítvány segélyvonalat működtet, önkéntesei az öngyilkosságot elkövetők családtagjainak nyújtanak segítséget, igyekeznek ott lenni mellettük a tragédia feldolgozása során. Magyarországon állami szinten az egészségprevenciós programnak egyelőre nem képezi részét az öngyilkosság területe, de a Lélekben Otthon mindent elkövet, hogy ez megváltozzon. Nemrég sikerült elérniük, hogy a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság beépítse egyik anyagába azt az irányelvüket, amely a média öngyilkosságokról szóló híradásainak „helyes” kommunikációjáról szól.

\"Felakasztotta, túladagolta, megmérgezte magát...\"

Emlékszünk még Molnár Csillára, az 1985-ös szépségkiránynőre? Az öngyilkosságáról szóló hírek folytak akkor a csapból is, sőt könyv, dal és film is készült Molnárról. Az esetet követően elképszető módon megnőtt az életüknek önkezükkel véget vetők száma, s a legtöbb esetben bizonyítható volt, hogy az öngyilkosok ismerték a szépségkirálynő történetét. Egy amerikai felmérés során kiderült, hogy sokkal magasabb volt a szuicid esetek száma akkor, amikor a hírekben első helyen szerepeltek az öngyilkosságról szóló jelentések. Egy, a Pécsi Orvostudományi Egyetemen készült 1992-es tanulmány úgy fogalmaz, hogy „a jelentős személy öngyilkosságának nyilvánosságra hozása a lélektani válságban lévők számára azonosulás révén megoldásmódot kínál”.

Minél gyakrabban találkozik egy depressziós vagy bármilyen okból szuicid hajlamú ember – és itt a fiatalok kiemelten veszélyeztetett csoportnak számítanak – ilyen hírekkel, és minél több összefüggést (életkörülmények, problémák stb.) talál a saját élete és a médiából megismert eset között, annál jobban késztetést érezhet ara, hogy utánozza azt az embert, akiről a hírek szólnak. Éppen ezért fogalmazta meg a Lélekben Otthon alapítvány azt az, egy WHO-programmal egybecsengő irányelvet, amelyben arra hívja fel a különböző médiumok figyelmét, hogy kerüljék az öngyilkosságokról szóló hírek szenzációként való tálalását, ne tegyék a műsor vagy újság elejére, és óvakodjanak a helyszín, a módszer, valamint az öngyilkosságot elkövető életkörülményeinek nyilvánosságra hozatalától.

A család fájdalma

Amikor valaki öngyilkos lesz, az az egész környezetét mélyen lesújtja. A hozzátartozóknak óriási fájdalommal, tehetetlenséggel és bűntudattal kell megküzdeniük, nem beszélve a társadalom felől érkező kritikákról. Sokan szeretnének utánahalni az elhunyt személynek, illetve teljesen képtelenné válnak addigi életüket fenntartani. Egy felmérés szerint egyetlen ember öngyilkossága 5-10 másik emberre van közvetlenül hatással. A gyászolók sokszor nem tudják, honnan kaphatnak segítséget, esetleg eleve elutasítják azt. Sok esetben megpróbálják eltitkolni fájdalmukat, valamilyen függőségbe menekülnek, leplezik érzelmeiket, nem engedik meg sem maguknak, sem másoknak, hogy beszéljenek a veszteségről, elmenekülnek abból a környezetből, amely az elvesztett személyhez kapcsolódik, esetleg másokat hibáztatnak. Sokszor a barátok vagy távolabbi, kevésbé érintett családtagok is nehezen küzdik le félelmeiket, attól tartva, hogy nem tudnak segítséget nyújtani vagy nem szabad beavatkozniuk. Pedig nincs fontosabb ilyenkor, mint az a tudat, hogy a veszteséget átélőknek van kihez fordulniuk.

A fenti jelenségek mindegyikét érinti majd az októberi konferencia. A témák között olyanok szerepelnek, mint gyakorlati útmutató a hozzátartozókat támogató segítőknek és szervezeteknek, a vidéki öngyilkosságmegelőzés lehetőségei, az internetes segítségnyújtás fajtái, illetve a magyarországi depresszió és öngyilkosság megelőzése.