Bódi Barbara (Boba) roma származású festőnő büszke származására, zenész felmenőire, gyermekeire és arra is, hogy többek között Kanadában is tanulhatott. Beszélgetés egy „szelíd alkotóval”.
– Az életrajzát olvasva nem egy tipikus roma karrier bontakozik ki. Hogy vezetett út az ének-zene tagozatos általános iskolából a torontói egyetemre?
– Én már fővárosi születésű vagyok, szüleim tisztességes munkával neveltek fel négyünket. Mindent megtettek azért, hogy tanulhassunk, felnőttként sikeresebben boldoguljunk. Édesapám zenész volt, brácsán játszott, édesanyám pedig szakács-cukrász. Az alapvető szükségleteink megvoltak, nem nélkülöztünk semmi olyat, ami hátráltatta volna a tanulást. Én pedig érdeklődő voltam és vagyok is, így ha karriernek nem is nevezzük, de önmagamhoz képest igénylem a fejlődést. A fejlődés iránti vágy, az érdeklődés az új iránt – több felsőszintű végzettséggel és sok-sok tanúsítvánnyal a hátam mögött – sem szűnt meg. Azonban ebben a felgyorsult világban, ahol a versenyszellem uralkodik, az inkább reál területű végzettségek folyamatos megszerzése mellett a lényegi momentum mégis a kapcsolatok kiépítése, tehát rendkívül összetettnek kell lenni ahhoz, hogy valaki érvényesülni tudjon. Én nem vagyok törtető típus, inkább szelíd alkotó ember, aki a humán területek iránt fogékonyabb.
– A roma és a Kanada szavak ma Magyarországon nem jelentenek jót. Önnek mit jelentett a külföldi tanulás? Milyen tapasztalatokat, élményeket szerzett?
– Több mint tizenhárom évvel ezelőtt történt, és nem szó szerinti tanulás volt, hanem az egyetem képzőművészeti nyílt napjaira, kiállításaira látogattam el egy online oktatás révén. Több lehetőség is adódott volna, de kisfiam megszületése másfajta irányt adott külföldi tartózkodásomnak. Tehát inkább édesanyának, mint tanulónak nevezném magam Kanadában töltött éveim alatt. Azonban Kanadában nem éreztem jól magam, sokkal jobban szerettem az itthoni tanulást.
– Zenész családból származik, mégis képzőművész lett. Nem is foglalkozik zenével?
– Egy tradicionális zenész magyar romacsaládból származom (romungro), férfiágon a felmenőim mind zenével foglalkoztak. Édesapám, Bódi Jenő brácsás nevére a régiek még emlékeznek, hiszen emberi és szakmai tekintélye tovább élt, őt azonban hamarabb szólították. Nagybátyja, Vörös Kálmán prímás már egész régen a Nótaszót vezette zenekarával, zeneszerzőként is ismert volt, jelenleg Németországban él. Édesanyám, Oláh Katalin édesapja és három bátyja mind zenét tanult az akkori Talentum Zeneművészeti Iskolában a „Rajkó”-ban. Anyai nagybátyám, Oláh Ernő csellistaként ért el nagyobb eredményeket, sajnos öccsei korábban elmentek. Oláh Ernőt külföldi sikerei mellett itthon is elismerték, munkájáért a Magyar Köztársaság Ezüstkeresztjével tüntették ki.
– Lám, egyetlen festő sincs.
– Már nagybátyám is szeretett festeni és édesanyám is. Anyukám kiskorában is sokat rajzolt, manapság pedig bátran használ ecsetet is, volt már közös kiállításunk is „Anya-lánya-unokája” címmel a Madách Színház Tolnay szalonjában, mely tárlathoz kislányom is csatlakozott. Tehát a művészet különböző ágai iránt mutatkozott érdeklődés a családomban, de nem mindenki fejleszthette egyetemeken készségét. Unokatestvéreim közül vannak, akik akadémián fejlesztik zenei tanulmányaikat. Én sokféle művészeti ágban fedeztem fel készségeimet, amelyek inspirálják egymást, mert minden mindennel összefügg. Az írás, a képző- és iparművészet, a zene világa mind segítik képzeletemet életre kelteni. Hangszeren sajnos én nem tanultam, pusztán a zene szeretete maradt meg, szeretünk komolyzenei vagy kórusos koncertekre, színházi előadásokra járni, mindenféle zenei stílusban megtalálom a számomra felemelőt. Gyermekeimet már taníttatom zenére, gitárra és hegedűre.
– Milyen jövőt szán nekik? Milyen lehetőségeik vannak/lesznek, amelyek Önnek még nem voltak meg?
– Mint a legtöbb szülő, magam is a legjobb és legszebb jövőt szeretném gyermekeimnek. Megadom a lehetőséget, hogy magas színvonalú oktatásban vehessenek részt, minél többet lássanak és tapasztaljanak, hogy választani tudjanak, mi is érdekli őket, mit is szeretnének komolyabban csinálni. Hogy mivé válik egy gyermek – azon túl, hogy megkapja a lehetőséget a kibontakozásra (ami elengedhetetlen feltétel, és sajnos sokaknak nem adatik meg) –, az határozza meg, hogy mennyire kitartó céljai elérésében. Céljaik feltárásában és megerősítésében próbálok segíteni nekik, hogy tisztán lássák és tudják, mi töltené el boldogsággal őket, milyen munkát végeznének örömmel. A kitartás, állhatatosság egyik legfontosabb tulajdonság a sikeres önmegvalósításban, soha nem szabad feladni álmainkat, amikben hinni és folyamatosan cselekedni kell. Ebben segítem őket, amíg csak tudom.
– Roma képzőművészként mennyire volt nehéz befutni .
– Nem tartom magamat befutott művésznek, elég relatív ennek megítélése. Én pusztán alkotok, mert örömmel tölt el. Néha a közönség elé tárom alkotásaimat, és többnyire pozitív visszajelzést kapok. Az alkotás folyamata közben átélt érzelmek inspirálnak, ami ha tetszését nyeri másoknak is, az egy további kellemes érzés, örülök, hogy másoknak értéket adhattam a művészetem által.
– Az interneten is megtalálni a képeit. Csaknem mindegyiken rendkívül élénk színeket használ, és a képek pozitívak, ha szabad ennyire egyszerűen fogalmazni. Van oka optimizmusra?
– Az életem eleve egy ajándék, amelyet hálával fogadok, és törekszem a földi lét minél szélesebb spektrumú kiteljesedésére. Ez az életszeretet a művészetemben is kibontakozik; a természet végtelen és sokszínű tökéletességéből merítek játékos ötleteket. Különböző magvakat, növényszárakat, leveleket, kavicsokat, üvegdarabokat vagy épp mozaiklapokat komponálok a festmény felületére a formai mondanivaló egységével, annak térdinamikájának fokozásával. A természet adta színek és anyagok minél szélesebb lehetőségeit kihasználva keresek új utakat, izgalmas újításokkal fogalmazom meg egyéni önkifejezésemet a nagymesterek eredményeinek motivációjával.
– Kik inspirálják?
– Nagy hatást gyakorol rám, talán porcelánfestői múltam révén Gustav Klimt szecessziós világa, dekoratív síkszerű felületei mellett Vincent Van Gogh élénk színkontrasztjai, lázadó ecsetkezelése vagy Munkácsy Mihály barnás realisztikus ábrázolásai. Az embereknek színeken és formákon keresztül adok jelentőséget a földi élet örök érvényű igazságairól, a természet tökéletességéről, melynek része vagyunk mi is. Számomra az ember szépsége, és gyermekeink születésének csodája, az állat- és növényvilág sokfélesége, gazdag kimeríthetetlen tárházat ad alkotói ihletemhez. Sokan egy mesevilághoz hasonlatosnak tartják munkáimat, talán azért, mert mindnyájunkban élénken él a boldog gyermekkorunk. Bennem is. Két gyermekem sokat segít visszatalálni ehhez a gyermeki, tiszta énemhez, ami alkotásaimnak egy derűs, kellemes és vidám hangulatot kölcsönöz.
– Képes-e megélni ma itthon egy művész, egy roma művész?
– Nem ebből élek, így közvetlen tapasztalatom nincs, csak bizonyos rálátásom. Én kétgyermekes édesanyaként bizonytalannak láttam a művészetből való anyagi lét megteremtését. Ha közvetlenül kiteszem magam a megélhetésnek, akkor a körülmények formálódásra kényszerítenek; az üzleti szempontok elvárásai befolyásolják, megkötik az önkifejezés szabadságát. Hosszú és rögös út vezet a művészet anyagiakban való viszonzásához, amelyhez hazánkon kívüli nemzetközi útvonalak is vezetnek. Egy művésznek ahhoz, hogy elismerjék, rendkívül sokoldalúnak kell lennie, ebben a kaotikus világban rendkívül képzettnek és sokoldalúnak kell bizonyulnia sokszor ellentétes szakterületeken is, nem pusztán kiváló ábrázolókészség szükséges. Az élet minden területét művészi szinten szeretném megélni. Mind emberi mivoltomban, emberi kapcsolataimban, mind a különböző szakmai területeken fejlődésre törekszem, amihez olykor kudarcok is hozzájárulnak.
– Modern művésznek tartja magát?
– Nem a modern festők közé sorolnám magam, én a múlt eredményeiből táplálkozva a jelen pillanatában hagyok jeleket az életem egyes mélyebb érzelmi beállítódásáról, gondolataimat közlöm vizuális látásom megjelenítésével. Számomra a festészet nem akcióművészet vagy egy hirtelen érzelmi kitörés, amely pillanatnyi impulzusok levezetésére szolgál. Egy-egy alkotás egy-egy nyomat létem fontosságáról.
– Mit gondol a művészet mai helyzetéről általában?
- Visszatükrözi a mai társadalmi helyzetünket. A modern kortárs művészetek felfogásában visszaköszön az értékválságban vesztegelő XXI. század. A művészet helyzete hányavetett, meg nem értett, kellőképp el nem ismert. Többnyire a gazdag társadalmak értékelik, adnak alapot a kibontakozásra a kortárs művészetek számára. A festészet, a képző-, és iparművészet mai eredményeit majd több száz év távlatában tudjuk átláthatóbban elhelyezni, mérlegelni, rendszerezni, ami a jövő nemzedékére van bízva. Az ábrázolás művészete a jövőbe üzen.
– Épp a napokban nyílt új kiállítása. Hol és miket állított ki?
– A munkahelyem révén adódnak az utóbbi időben lehetőségek, de civilként is egyre több felkéréssel fordulnak hozzám. A Brit Nagykövetség szervezésében tartják március 19-én a Toldy Moziban a II. Európai Filmszemlét, emberi jogi témában lesznek filmvetítések, ahol a képzőművészeti irányvonalat képviselhetem. Az Apor Vilmos Katolikus Főiskola hitéleti és kulturális programjaihoz is kaptam felkérést Fülöpné Erdő Mária rektorasszonytól, továbbá az Alkotóművészek Szövetsége Közhasznú Egyesülettel több helyszínen is kiállítunk, többek közt a Madách Színház Tolnay szalonjában illetve április 6-án a MOM Parkban minket kértek fel a Nemzetközi Roma Nap roma képzőművészeti blokk képviselőinek. Felismertem már egész korán, hogy önmagában a festészet nem vonz be kellő számú érdeklődőt, így a kiállítások megnyitói alkalmával Jónás Judit Domján Edit-díjas színművésznő társulatával szokott kisebb előadásokat, táncos – zenés – irodalmi szimpóziumokat előadni. Szívesen emlékszem vissza pár fontos kiállító helyszínre, mint a Kossuth Klub, a Magyar Nemzeti Színház, a Thália Színház, a Magyar Művészetek Háza, a Magyar Néprajzi Múzeum. A Madách Színház Tolnay szalonjában egyéni tárlatom is lesz idén, ahová – és legtöbb kiállító helyszínen is – a belépés ingyenes.
