Bódi Barbara (Boba) roma származású festőnő büszke származására, zenész felmenőire, gyermekeire és arra is, hogy többek között Kanadában is tanulhatott. Beszélgetés egy „szelíd alkotóval”.
– Az életrajzát olvasva nem egy tipikus roma karrier bontakozik ki. Hogy vezetett út az ének-zene tagozatos általános iskolából a torontói egyetemre?
– Én már fővárosi születésű vagyok, szüleim tisztességes munkával neveltek fel négyünket. Mindent megtettek azért, hogy tanulhassunk, felnőttként sikeresebben boldoguljunk. Édesapám zenész volt, brácsán játszott, édesanyám pedig szakács-cukrász. Az alapvető szükségleteink megvoltak, nem nélkülöztünk semmi olyat, ami hátráltatta volna a tanulást. Én pedig érdeklődő voltam és vagyok is, így ha karriernek nem is nevezzük, de önmagamhoz képest igénylem a fejlődést. A fejlődés iránti vágy, az érdeklődés az új iránt – több felsőszintű végzettséggel és sok-sok tanúsítvánnyal a hátam mögött – sem szűnt meg. Azonban ebben a felgyorsult világban, ahol a versenyszellem uralkodik, az inkább reál területű végzettségek folyamatos megszerzése mellett a lényegi momentum mégis a kapcsolatok kiépítése, tehát rendkívül összetettnek kell lenni ahhoz, hogy valaki érvényesülni tudjon. Én nem vagyok törtető típus, inkább szelíd alkotó ember, aki a humán területek iránt fogékonyabb.
– A roma és a Kanada szavak ma Magyarországon nem jelentenek jót. Önnek mit jelentett a külföldi tanulás? Milyen tapasztalatokat, élményeket szerzett?
– Több mint tizenhárom évvel ezelőtt történt, és nem szó szerinti tanulás volt, hanem az egyetem képzőművészeti nyílt napjaira, kiállításaira látogattam el egy online oktatás révén. Több lehetőség is adódott volna, de kisfiam megszületése másfajta irányt adott külföldi tartózkodásomnak. Tehát inkább édesanyának, mint tanulónak nevezném magam Kanadában töltött éveim alatt. Azonban Kanadában nem éreztem jól magam, sokkal jobban szerettem az itthoni tanulást.
– Zenész családból származik, mégis képzőművész lett. Nem is foglalkozik zenével?
– Egy tradicionális zenész magyar romacsaládból származom (romungro), férfiágon a felmenőim mind zenével foglalkoztak. Édesapám, Bódi Jenő brácsás nevére a régiek még emlékeznek, hiszen emberi és szakmai tekintélye tovább élt, őt azonban hamarabb szólították. Nagybátyja, Vörös Kálmán prímás már egész régen a Nótaszót vezette zenekarával, zeneszerzőként is ismert volt, jelenleg Németországban él. Édesanyám, Oláh Katalin édesapja és három bátyja mind zenét tanult az akkori Talentum Zeneművészeti Iskolában a „Rajkó”-ban. Anyai nagybátyám, Oláh Ernő csellistaként ért el nagyobb eredményeket, sajnos öccsei korábban elmentek. Oláh Ernőt külföldi sikerei mellett itthon is elismerték, munkájáért a Magyar Köztársaság Ezüstkeresztjével tüntették ki.
– Lám, egyetlen festő sincs.
– Már nagybátyám is szeretett festeni és édesanyám is. Anyukám kiskorában is sokat rajzolt, manapság pedig bátran használ ecsetet is, volt már közös kiállításunk is „Anya-lánya-unokája” címmel a Madách Színház Tolnay szalonjában, mely tárlathoz kislányom is csatlakozott. Tehát a művészet különböző ágai iránt mutatkozott érdeklődés a családomban, de nem mindenki fejleszthette egyetemeken készségét. Unokatestvéreim közül vannak, akik akadémián fejlesztik zenei tanulmányaikat. Én sokféle művészeti ágban fedeztem fel készségeimet, amelyek inspirálják egymást, mert minden mindennel összefügg. Az írás, a képző- és iparművészet, a zene világa mind segítik képzeletemet életre kelteni. Hangszeren sajnos én nem tanultam, pusztán a zene szeretete maradt meg, szeretünk komolyzenei vagy kórusos koncertekre, színházi előadásokra járni, mindenféle zenei stílusban megtalálom a számomra felemelőt. Gyermekeimet már taníttatom zenére, gitárra és hegedűre.