Hazánkban nincs olyan szövetsége, ernyőszervezete a civil szervezeteknek, amely a gyermekjogok megismerését és alkalmazását segítené. A civil jelentés mégis több civil szervezet és szakértő összefogásával készült, amelynek eredményeképpen a gyermekek jogait remélhetőleg szélesebb körben megismerik és alkalmazzák majd, segítve ezzel a jövőbeni összefogást. Dr. Herczog Mária szociológust, az ENSZ gyermekjogi bizottságának tagját, a Család, Gyermek, Ifjúság Kiemelkedően Közhasznú Egyesület elnökét kérdeztük a jelentésről, illetve a gyermekjog helyzetéről.
– Miért nem ismerik sem a gyerekek, sem a felnőttek a gyerekjogokat?
– Szomorú, de a felnőttek közül sokan saját jogaikat sem ismerik, és gyakran érzik, hogy nem is gyakorolhatják azokat, így nem tartják fontosnak vagy hasznosnak azt sem, hogy a gyerekek ismerjék a sajátjaikat, ráadásul sokan úgy gondolják, ha a gyerekek tudnák, mihez van joguk, túl öntudatosakká, jogaikat követelőkké válnának.
– Mitől függ, hogy egy adott országban mennyire ismerik jogaikat az emberek, a gyerekek?
– Elsősorban az ország vezetésétől, a szakpolitikáktól, az ombudsmani intézménytől, az oktatástól, a médiafigyelemtől. Latin-Amerikában és néhány afrikai országban is nagy hangsúlyt helyeznek a jogok tudatosítására, hiszen az öntudat erősítése komoly társadalmi változásokat generálhat. Azt elméletben senki nem kérdőjelezi meg, hogy egy gyereknek joga van hozzáférni minőségi egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz, vagy ahhoz, hogy nyugodt családi körülmények között nevelkedjen, a gyakorlat azonban sajnos sokszor ennek épp az ellentétét mutatja. Gyakori hiba, amit a politikusok elkövetnek, hogy a gyerekre csak mint jövőbeli befektetésre tekintenek. Ezt a szlogent persze jobban el lehet adni, mint a gyerekkort mint értéket, pedig a gyerekek jóllétét (és nem csak a jólétét!) nem lenne szabad luxuscikknek tekinteni.
– Vajon kevesebb felnőtt élne vissza a gyerekek jogaival, ha a gyerekek ismernék azokat?
– Ha egy gyerek tudja, hogy joga van ahhoz, hogy véleményt formáljon, hogy ne bántsák, hogy hová, kihez fordulhat segítségért, az már hatalmas előrelépés. Nálunk a gyerekek fizikai fenyítése minden formában tilos, ennek ellenére még a bíróságok sem veszik ezt komolyan. A nemrég lezajlott egyetemfoglalás során példaértékű volt, amit az ELTE rektorhelyettese, Fábri György mondott: hallgató kollégáknak nevezte az egyetemistákat, és kinyilvánította, hogy az ELTE nagyra becsüli őket, ezért rendelkezésükre bocsát olyan helyet, ahol összegyűlhetnek, véleményt formálhatnak, hiszen ez hozzájárulhat az egyetem sikerességéhez. Vagyis szerinte természetes az a folyamat, ami zajlik, ezért tekintettel van a hallgatókra, akik nyilván betartják ezt a szabályt, és jóval egyszerűbb a megegyezés is egy ilyen egyenrangú, partneri kapcsolatban. Ennél jobbat és többet nem is lehet tenni, hiszen ha csak korlátozunk és kötelezünk pozitív megerősítés, elfogadás, nyitottság nélkül, akkor nem fogunk előrébb lépni. Még súlyosabb probléma, hogy amikor egy kisgyereket sérelem ér otthon, gyerekelhelyezési per, esetleg tanár-diák konfliktus során, akkor többnyire nem hallgatják meg, nem tekintik kompetensnek, nem vonják be a helyzet megoldásába. Sok gyerek nem bízik a felnőttekben, nem meri elmondani, mi történt vele. Amikor egy gyereket állami gondozásba vesznek, a gyermekvédelmi törvény és az ENSZ-egyezmény szerint meg kellene hallgatni őt arról, mit is szeretne. Formailag több esetben megkérdezik, de gyakran nem veszik tekintetbe a véleményét, a vágyait, és vadidegen felnőttek döntenek a sorsáról, sokszor a jelenlétében, végig sem gondolva, miket hall a szüleiről, saját magáról. Szexuális zaklatás esetén többnyire nincs tanú, mégsem hisznek a gyereknek, így büntetlen marad az elkövető, és nem kap segítséget az áldozattá vált gyerek. Sokan azt gondolják, a gyerekeket nehezebb lenne kezelni, ha ismernék a jogaikat és élnének vele, pedig ez éppen azt jelentené, hogy komolyan veszik őket, és az értelmes korlátokat is könnyebben betartanák, teljesítenék a kötelezettségeiket, illetve mások jogait is figyelembe vennék.
