Az erőszakos meddővé tételről: „Akaratomon kívül sterilizáltak!”

Sok országban még ma is erőszakkal tesznek meddővé nőket, gyakran azok tudta nélkül is.

Dél-Afrika, Kína, Izrael, Németország, Svájc, Japán, Svédország, Oroszország – csupán néhány azon országok közül, ahol a sterilizációs műtéteket törvények, rendeletek, határozatok útján, vagyis legálisan hajtották végre olyan nőkön, akik vagy nem tudták, mit tesznek velük, mert nem világosították fel őket, vagy beleegyezésük nélkül, erőszakkal végezték el rajtuk a beavatkozást, amelynek következtében nem szülhettek (több) gyereket.

Számos okot találtak már a kényszerített művi meddővé tételt valaha gyakorolt vagy gyakorló kormányok arra, hogy törvényes kereket között tegyenek meddővé nőket. Ezek közül az egyik az eugenika (az öröklődő tulajdonságok javítására szolgáló beavatkozásokat hirdető irányzat) ideológiájából fakadó indok. Hitler uralma idején ésszerűnek, előnyösnek, és mindenek felett kötelezőnek ítélték a sterilizációt retardált, skizofrén, mániás-depressziós, epilepsziás, vak, süket, testileg deformált, alkoholista embereken, valamint számos, a náci fajelméletben alsóbbrendűnek ítélt nemzetiségű egyén esetében. Az egykori Csehszlovákiában a 70-es évektől roma nőkön végeztek sterilizációs műtéteket – sok esetben szociális juttatásokat kínálva fel „cserébe” – s még 2009-ben is történt rá precedens Csehországban.

Dél-Afrikában a HIV-pozitív nőket kényszerítették – és kényszerítik sokszor ma is – a műtétre, de az is előfordul, hogy tudtuk nélkül végzik el a beavatkozást úgy, hogy ugyan aláírnak egy papírt arról, hogy valamiféle, az orvosok által szükségesnek ítélt beavatkozásnak vetik alá magukat, de fogalmuk sincs róla, hogy sterilizálni fogják őket. Arról is számos történet kering, hogy sok nőt egyszerűen rábeszélnek a sterilizációra olyan indokokkal, mint „ha még egy gyereket szül, abba egészen biztosan belehal”, „HIV-pozitívként úgysem él már sokáig, minek akkor gyereket szülni” stb. Számtalan HIV-pozitív nővel esett már meg, hogy jóhiszeműen besétált egy kórházba, mert meg szerette volna tudni, hogyan lehetne gyermeke, és mire kiengedték, már át is vágták mindkét petevezetékét. Tudni kell, hogy a HIV-pozitív nőket mocskosnak tartja az afrikai közvélemény, azonban ha sterilizálják őket, onnantól kezdve értéktelennek is számítanak, hiszen ott úgy tartják, hogy az a nő, aki nem képes szülni, hajítófát sem ér.

Kevesen tudják, hogy ma már a HIV-pozitív nők is sokáig élhetnek, és megfelelő kezelés mellett nyugodtan szülhetnek gyermeket anélkül, hogy attól kellene tartaniuk, hogy a kisbabájuk is fertőzött lesz. Úgy tűnik, ezzel a tudással nem rendelkeznek Chilében, a Dominikai Köztársaságban, Mexikóban, Venezuelában és Namíbiában sem, ahol számos esetben történtek sterilizációs műtétek az áldozatok tudta vagy beleegyezése nélkül. Olyan történetek is ismertté váltak, amelyek szerint HIV-pozitív nők számára csak akkor tették elérhetővé a gyógyszeres kezelést, ha előtte beleegyeztek a műtétbe, de sokszor előfordult olyan is, hogy császármetszés után derült ki: az orvosok a kisbaba világra segítése mellett gyorsan átvágták a petevezetékeket is.

Az Egyesült Államokban is sokáig tartották magukat az eugenikai törvények, s az áldozatok általában szegény, tanulatlan fekete nők voltak, akik „csak a helyet foglalják feleslegesen”. Indiában ma is számtalanszor megesik, hogy olyan, nagy szegénységben élő, írni-olvasni nem tudó nőket kérnek meg arra, hogy tegyék az ujjlenyomatukat az eléjük tartott papírlap aljára (amin természetesen az szerepel, hogy hozzájárulnak sterilizációjukhoz), akik azért fordulnak az adott egészségügyi intézményhez, mert szeretnének tájékozódni a különböző fogamzásgátló módszerekről. Miután „aláírták” a papírt, nincs visszaút: meggyőzik őket, hogy ez az egyetlen „hosszú távú megoldás” a további gyermekek születésének megakadályozására.

Nem kevésbé megdöbbentő az üzbegisztáni gyakorlat: a közép-ázsiai ország kormányának családtervező programjába egyes jelentések szerint az is beletartozik, hogy nőket kényszerítsenek a művi meddőségre. Az áldozatok nem mernek beszélni, de egy 2010-es Associated Press-jelentés szerint bizonyos nők csak akkor juthattak munkalehetőséghez, ha előtte aláírták a sterilizációjukról szóló beleegyező nyilatkozatot.

Azok a nők, akik erőszakos sterilizáción esnek át, egytől egyig komoly lelki traumát is átélnek. A legtöbb megkérdezett áldozat – már ha egyáltalán tudott vagy mert róla beszélni – arról számolt be, hogy szégyelli magát, mert többé nem képes gyermeket kihordani. Kevesebbnek, értéktelennek, megbélyegzettnek tartja magát, aki soha nem beszél környezetének arról, mi is történt. Kompenzációra pedig csak a legritkább esetben számíthatnak