Azt a tényt, hogy a magzatoknak és az újszülötteknek van fájdalomérzetük, sokáig nagyon komolyan vitatták, illetve tagadták. Bármennyire is hihetetlen, egészen az 1980-as évek közepéig számtalan kisbabának kellett leírhatatlan fájdalmakat elviselnie, mert a tudományos orvosi vélekedés szerint az ő esetükben még komoly műtéteknél sem volt szükség érzéstelenítésre.
Egészen a 19. század végéig úgy tartották, hogy a kisbabák érzékenyebbek a fájdalomra, mint a felnőttek. Akkor új szakmai elveket kezdtek tanítani az orvosoknak, amelyek szerint a csecsemők nem érzékelnek fájdalmat, ennek megfelelően a különböző beavatkozások során az ő esetükben nincs szükség fájdalomcsillapításra. Innentől kezdve a szerencsétlen kisbabák mindössze egy izomlazító injekciót kaptak, amely megakadályozta őket abban, hogy kapálózzanak. Az orvosok úgy vélték, a csecsemők agyuk fejletlensége miatt semmit nem érezhetnek.
E tudományos feltételezések feltehetően a kor embriológiai kutatásaiból fakadtak, amelyek a kisbabák idegrendszerének kialakulatlanságát hangsúlyozták, s a különböző – a felnőtteknél fájdalomérzetet kiváltó – beavatkozásokra adott reakciók a babák esetében csupán gerincvelői reflexek voltak. Hozzátették azt is, hogy még ha csillapítani akarnák is a fájdalmat (amely ugye nem létezik, de mégis), nem tudnák megállapítani, hogy egy kisbaba esetében mennyi érzéstelenítőt kellene adni, ráadásul az opiátszármazékok használata függőséghez vezetne.
Tehát mindössze harminc évvel ezelőttig így folytak az újszülött- és csecsemőműtétek a nyugati (hogy is szoktuk mondani: modern, fejlett?) világban. Különösen igaz volt a vélekedés a koraszülöttek esetében. Végtelen azoknak az újszülötteknek a száma, akik e száz év alatt belehaltak a fájdalomba.
Dr. Kanwaljeet Anand rezidens orvos a londoni John Radcliffe-kórház újszülött-intenzívosztályán dolgozva különös dologra lett figyelmes: észrevette, hogy azok a koraszülött babák, akiket műteni kellett, a beavatkozás után mindig rendkívül stresszes, kimerült, végletekig elcsigázott állapotban kerültek vissza az osztályra. Bőrük szürke volt, pulzusuk alig érezhető, légzésük felszínes. Anand a kórházi protokollt megszegve úgy döntött, utánajár a dolognak: elkísérte kis betegeit a műtőbe. Ami ott elé tárult, maga volt a pokol, noha ez akkoriban rutineljárásnak számított. A legkomolyabb műtéteket is, legyen szó szív-, vese- vagy tüdőoperációról, érzéstelenítés nélkül végezték a pici babákon. Anand kérdésére a bevett választ kapta: az újszülöttek idegrendszere túl éretlen ahhoz, hogy fájdalmat érezzenek.
Az orvos azonnal nekilátott, hogy bebizonyítsa a hosszú évtizedek óta sziklaszilárd ténynek tartott álláspont tévességét. Kimutatta, hogy az érzéstelenítés nélkül operált babák szervezetében elképesztő arányban megnövekszik a stresszhormonszint, azoknak a kicsiknek pedig, akik olyan szerencsések voltak, hogy Anand közbenjárásának köszönhetően érzéstelenítőt kaptak, sokkal alacsonyabb volt ez az értékük, stabilabb a légzésük és a vércukorszintjük, s náluk jóval kisebb arányban fordult elő komplikáció a beavatkozások után. Miután az orvos elérte, hogy a kórházban minden kisbaba kapjon érzéstelenítést, akinél bármiféle beavatkozást végeznek, a csecsemőhalálozás aránya az intézményben 25-ről 10 százalékra esett. Anand kitartásának köszönhetően hamarosan az egész szigetországban elterjedté vált a kisbabák érzéstelenítése orvosi beavatkozások során.
Az USA-ban egy édesanyának köszönhetően változott meg az embertelen rendszer. 1985-ben egy Jeffrey Lawson nevű kisbabán szívműtétet végeztek bármiféle fájdalomcsillapítás nélkül. Édesanyja, Jill véletlenül döbbent rá erre a tényre, és azonnal országos kampányba kezdett, amely olyan hatalmas visszhangot váltott ki mind a társadalomban, mind orvosi körökben, hogy 1987-re kötelezővé vált az érzéstelenítés minden kisbaba esetében.
Kutatások és tanulmányok végtelen sora íródott ekkor hormonszintekről, anyagcserezavarokról, valamint arról, hogy az extrém és csillapítatlan fájdalomérzet milyen komolyan kihat mind fizikai, mind pszichés szinten a kezelt gyermekek életére. Időközben a magzati fájdalomkutatás is elkezdődött, s hamar kiderült: a babák már a méhen belüli huszadik héten elég fejlett idegrendszerrel rendelkeznek ahhoz, hogy fájdalmat érezzenek.
Mindössze harminc év telt el azóta, hogy az orvosok elfogadták: egy kicsi élet szinte fogantatása pillanatától érez és reagál, emlékezik, s amit tapasztal, tanul és átél, az az egész életére hatással van. Számos felmérés mutatta ki, hogy a magzati és csecsemőkori extrém fájdalom melegágya a későbbi pszichés és viselkedésbeli problémák megjelenésének. Végtelenül elkeserítő, hogy annyi kisgyermek áldozata és szenvedése árán sikerült csak ezt elhinni.
