Bármikor jöhet az árvíz

A vízjelzés kimaradása beláthatatlan következményekkel járhat.

Még tavaly kerestem meg a VITUKI volt igazgatóját, hogy megkérdezzem, mennyire fontos szempont a víz. Mit lehet tervezni a vízparton, mire kell figyelni, stb. Az idős mérnök nem beszélt mellé, azzal indított, hogy elém tett egy fotót az 1956-ból. A képen egy ember volt látható, akkora, mint egy hangya a lába alatt lévő jégtorlaszhoz képest. A felvétel valahol a felső Duna-szakaszon készült, az olvadáskor megindult jégzajlás miatt egymásra torlódtak a jégtáblák, a 18 méter magas jégtömb pedig végül nem tudott bevenni egy kanyart, és kisiklott a partra. Átszakította a gátat, majd lendületből letarolt maga előtt 50 méternyi erdőt. Ahol megállt, ott fotózták le. Csak abban az évben összesen hatvan gátszakadás történt.

A vízjelzés 177 éve folyamatosan működik az országban, a napi adatokból számítják ki az előrejelzéseket, statisztikákat állítanak fel. Természetesen ma már számítógéppel dolgoznak, és a szoftvernek szüksége van a folyamatos mérési eredményekre ahhoz, hogy működni tudjon. Ha csak egy rövid időszakra is kimarad az adatközlés, az hosszú időre ellehetetlenítheti a számításokat, egyszerűen nem fogjuk tudni még egy kisebb árvíz esetén sem, hogy mekkora vízhozam várható. Ráadásul a Duna esetében nemzetközi adatokat is összesítenek, nem mindegy egyik ország számára sem, hogy mekkora a vízhozam a másik ország területén. A Dunába ömlő folyók vízgyűjtő területeinek csapadékhozama a Dunában összeadódhat, ha egyszerre több területen rövid egymásutánban esik le az eső, az érkező vízmennyiség együttesen hatalmas árvizeket produkálhat.

Nem akarok ijesztgetni senkit, de a mérnök úr azt is elmondta, hogy nagyjából 500 évenként lehet akkora árvíz, mint ami utoljára az 1500-as évek elején volt, a statisztikák szerint bármikor várható a következő, aminek a budapesti védművek nem tudnának megfelelni. Akkor 500 éve annyi történt, hogy három Dunába ömlő folyó területére is sok csapadék hullott, ez azóta nem fordult elő. Persze bízhatunk abban, hogy úgyis kiszárad minden, ez az év állítólag valóban ilyen is lesz. A jelzés kimaradása nemzetközi viszonylatban is kínos fejlemény, nem „csak” a part menti önkormányzatok, a hullámterekben gazdálkodók, vagy a vízparton üdülők számára válik bizonytalanná, hogy mire számíthatnak.

És akkor még nem szóltunk arról, ha valahol hidat építenek, vagy vízparton fejlesztenek, nem kapnak adatokat a mérnökök, nem tudnak mivel számolni. Magyarország alacsony fekvése miatt különösen ki van szolgáltatva a vízjárásoknak, a közelmúlt árvizei is figyelmeztetnek erre. Azokra sem készültünk fel érdemben, a folyó menti gátak ráadásul idővel egyre alacsonyabbnak bizonyulnak, mert a folyó meder mindig emelkedik, mivel éppen a gát miatt nem tudja máshova lerakni a hordalékát. Nyilvánvaló, hogy újra kellene gondolni a 19. század túlzott mértékű szabályozásait, és visszaadni területeket a folyóknak, ahova kiönthetnek. Víztárolókat sem lenne hülyeség építeni, hogy nyáron ne legyen vízhiány. Ezek evidenciák, de ezeknél még alapvetőbb, hogy legalább vízjelzésnek lennie kell.

Ha van a jóléti államnak igazi fokmérője, akkor az időjárás, vagy vízjárás jelentés folyamatossága biztosan ide tartozik. A Vízügyi Kutató Intézet és a vízjelző szolgálat működése nemzeti érdek, ezt hangsúlyozza a Magyar Mérnöki Kamara küldöttgyűlésén a múlt hónapban elfogadott határozat is. Az intézetben dolgozó vízügyi szakembereknek nincs alternatívája, nem lehet őket egyszerűen kirúgni, kikapcsolni a számítógépeket, aztán majd valamikor felállítani egy új intézetet, amibe úgyis lesz munkaerő. Közben a víz folyik tovább, vagy éppen eltűnik, esetleg váratlanul kiönt minket, mint az ürgét szokás.