Az urbanista arról is beszámolt, hogy nagy felháborodást kiváltó cikke után az önkormányzat levelet küldött, amelyben ígérik, hogy rekonstruálni fogják a homlokzatot, és minden teljesen törvényesen történt, a „szakértői vizsgálat életveszély miatt azonnali beavatkozásként írta elő a homlokzati fal bontását és az újjáépítést”.
Jellemző gyakorlat, amit a szabályozás is enged, hogy ezen házaknak csak az utcai homlokzatát tartják meg az átalakítás során. Ez értelemszerűen azzal jár, hogy a Budapest legnagyobb építészeti értékének tartott egybefüggő, egységes eklektikus városmag (amelyek közül Pollack épületei éppen a legrégebbiek közé tartoznak) házaiból hosszú távon nem marad majd más, mint egy díszes kulissza az utcafronton. A belső falak, a szintenként csökkenő belmagasságú emeletek, a belső udvarok, lépcsőházak, függőfolyosók, az egymásból nyíló, garzonlakás méretű, óriási szobák nem élveznek védettséget, indokolt esetben van rá lehetőség, hogy együttesen bontásra kerüljenek. Így tűnnek el teljesen ezek az épületek, és viszik magukkal egy ma már nem aktuális kor társadalmának képét is, ahol a tulajdonos az utcafronton, a bérlők, munkások pedig a hátsó szárnyakban laktak. Nem véletlen, hogy ezek a házak nem felelnek meg a mai igényeknek. Ma már próbálunk ésszerűbb, kisebb terekben élni, hiszen azokat ki is kell fűteni. Hőszigeteljük a szerkezeteket, ami gazdag homlokzati architektúra esetén igen nehézkes vagy egyenesen lehetetlen. Nem szeretjük az egymásból nyíló szobákat, az államilag egybeterelt társbérlők kora is lejárt, fontos az intimitás. Ezekre az igényekre ezek a régi falak nehezen adnak választ, és nem nyílhat minden ilyen lakásban iroda. A fentiek miatt tehát érthető a megengedő szabályozás.
Ha a jelen ház sorsát nézzük, akkor azonban látható, hogy valami nem stimmel. Ez a vékony vasbeton falakból épített szerkezet egyszerűen nem képvisel értéket. Nehéz elképzelni, hogy kibír majd másfél száz évet, mint az elődje, és az sem garantált, hogy tervezője van azon a szakmai színvonalon, amin saját korában Pollack volt. Tehát ha a homlokzatot nem is nézzük, racionalitás ide vagy oda, egyértelmű értékvesztésről beszélhetünk.
A homlokzat sorsa is gondolatébresztő: ha életveszélyes volt a magában álló fal, akkor talán nem kellett volna az őt támasztó, keresztirányú falakat teljesen elbontani. Ha a rendelet csak a fal védelmét írja elő, akkor a vizsgálatot a bontás előtt kellett volna elvégezni, nem utólag szembesülni a kész helyzettel. A szabályozásnak azt is elő kellene írnia, hogy ne állhasson elő ilyen helyzet, ahol szégyenszemre a Belváros közepén, turisták szeme láttára meztelenkedik a vasbeton szerkezet a régi házak között. Egy ilyen fal védelme macerás feladat, nehéz nem arra gondolni, hogy útban volt a kivitelezőnek, inkább úgy döntött, visszaépíti a végén, amikor már minden kész van. De ha nem is így történt – miért is feltételeznénk – egy büntetés kijárna ilyen esetben. Addig is egy állványon tessék molinón láthatóvá tenni a Pollack-ház képét, nem szeretnénk az építkezést nézni a helyén. Az csak a beruházóra és a kivitelezőre tartozik, a várost csak az érdekli, mi van a rég megszokott Pollack-házzal.
