Gondolom, nem sokan mondanának nemet egy hamburgi ingyenútra. Én még sosem voltam, de a várostervezési szakdolgozatom kapcsán például hallottam az ottani beruházásokról, Európa mostani legnagyobb városfejlesztéséről, ezért eleve érdekelt a dolog. Képet is láttam, amin új irodaházak előtt hullámzik a zöld gyep, a távolban pedig az Elbphilharmonie épülete áll. A vegyes funkciójú, de döntően kulturális létesítmény évek óta lázban tartja az építészszakma iránt érdeklődőket, hiszen a projekt igazi kuriózum, Hamburg új szimbóluma kíván lenni. A régi kikötő területén zajló városfejlesztést a fentiek alapján tejjel-mézzel folyó kánaánnak képzeltem, ahol űrtechnikus pontossággal zajlik minden, a munkások még a szendvicsüket is sterilizált gumikesztyűben fogyasztják el, miközben a háttérben minimum a hamburgi Philharmoniker játszik. Precízek is a németek, hiszen az építkezésre csak sisakkal és gumicsizmával lehetett bemenni, de azért valami nem stimmel teljesen ott sem, mert ezeket az épülettől fél kilométerre lehetett csak felvenni. Igaz, közben tényleg szólt a komolyzene, de a tyúkszememet aztán borzasztóan nyomta a csizma, amíg közeledtünk a házhoz, és nem értettem, hogy évi húszezer (!) látogatóval hogy lehet ennyire kiszúrni.
Az épületben aztán az volt számomra a meglepetés, hogy nem volt igazi meglepetés. Igaz, a koncepció nagyvonalú, és volt egy-két különleges szerkezeti megoldás, de nekem csak olyannak tűnt, mint akármelyik más építkezés, a szokott anyagokat láttam mindenhol, amik helyenként rendezetten, helyenként kupacban várták, hogy sorra kerüljenek a beépítésnél. Mikor még azt is megtudtam, hogy az eredeti költségvetés négyszeresénél tartanak, és messze még a vége, kezdtem egyre otthonosabban érezni magam.
De haladjunk sorjában. Nem tudtam előre, hogy a mérnök egyesületnek mi a célja ezzel az úttal, annyiról hallottam csak, hogy az Elbphilharmonie építését nézzük meg, és azok mehetnek, akik ott voltak Baján, szeptember elején az egyesület által szervezett, a magyar építőipar helyzetéről szóló konferencián. Voltunk is páran a bajaiak közül, de a többséget számomra váratlanul főiskolai és egyetemi építőmérnök hallgatók tették ki. Így egyszer csak becsöppentem egy rakat jó kisugárzású fiatal és néhány – ahogy később kiderült szintén jó fej – nálam idősebb mérnök közé. A diákokat az egyesület a saját költségén vitte ki, hogy lássanak olyan építkezést is, amilyet itthon nem. Azt talán mondanom sem kell, hogy a hazai képzésből annyira hiányoznak az ilyen tapasztalatszerző utak, hogy a diákok eleinte nem is értették, miért hozták őket el. Nekem mindenesetre igencsak imponált, hogy a magyar mérnökök együttműködését zászlójára tűző szervezet nemcsak prédikál az itthoni problémákról, hanem helyesen felismerve például a képzésben is rejlő hiányosságokat, erejéhez mérten segíteni kíván azokon. (Tisztelt kamarák, nagyberuházások generálkivitelezői, egyéb intézmények, tulajdonosi körök, lehet a tiszteletre méltó példát követni! Koósz Mátyás, a Magyar Mérnök Együttműködés Egyesület szavaival élve olyan a magyar építőipar, mint a fejőstehén: legeltetés és állatgondozás nélkül nem lesz képes az elvárt tejhozamot biztosítani.)
