Gondolom, nem sokan mondanának nemet egy hamburgi ingyenútra. Én még sosem voltam, de a várostervezési szakdolgozatom kapcsán például hallottam az ottani beruházásokról, Európa mostani legnagyobb városfejlesztéséről, ezért eleve érdekelt a dolog. Képet is láttam, amin új irodaházak előtt hullámzik a zöld gyep, a távolban pedig az Elbphilharmonie épülete áll. A vegyes funkciójú, de döntően kulturális létesítmény évek óta lázban tartja az építészszakma iránt érdeklődőket, hiszen a projekt igazi kuriózum, Hamburg új szimbóluma kíván lenni. A régi kikötő területén zajló városfejlesztést a fentiek alapján tejjel-mézzel folyó kánaánnak képzeltem, ahol űrtechnikus pontossággal zajlik minden, a munkások még a szendvicsüket is sterilizált gumikesztyűben fogyasztják el, miközben a háttérben minimum a hamburgi Philharmoniker játszik. Precízek is a németek, hiszen az építkezésre csak sisakkal és gumicsizmával lehetett bemenni, de azért valami nem stimmel teljesen ott sem, mert ezeket az épülettől fél kilométerre lehetett csak felvenni. Igaz, közben tényleg szólt a komolyzene, de a tyúkszememet aztán borzasztóan nyomta a csizma, amíg közeledtünk a házhoz, és nem értettem, hogy évi húszezer (!) látogatóval hogy lehet ennyire kiszúrni.
Az épületben aztán az volt számomra a meglepetés, hogy nem volt igazi meglepetés. Igaz, a koncepció nagyvonalú, és volt egy-két különleges szerkezeti megoldás, de nekem csak olyannak tűnt, mint akármelyik más építkezés, a szokott anyagokat láttam mindenhol, amik helyenként rendezetten, helyenként kupacban várták, hogy sorra kerüljenek a beépítésnél. Mikor még azt is megtudtam, hogy az eredeti költségvetés négyszeresénél tartanak, és messze még a vége, kezdtem egyre otthonosabban érezni magam.
De haladjunk sorjában. Nem tudtam előre, hogy a mérnök egyesületnek mi a célja ezzel az úttal, annyiról hallottam csak, hogy az Elbphilharmonie építését nézzük meg, és azok mehetnek, akik ott voltak Baján, szeptember elején az egyesület által szervezett, a magyar építőipar helyzetéről szóló konferencián. Voltunk is páran a bajaiak közül, de a többséget számomra váratlanul főiskolai és egyetemi építőmérnök hallgatók tették ki. Így egyszer csak becsöppentem egy rakat jó kisugárzású fiatal és néhány – ahogy később kiderült szintén jó fej – nálam idősebb mérnök közé. A diákokat az egyesület a saját költségén vitte ki, hogy lássanak olyan építkezést is, amilyet itthon nem. Azt talán mondanom sem kell, hogy a hazai képzésből annyira hiányoznak az ilyen tapasztalatszerző utak, hogy a diákok eleinte nem is értették, miért hozták őket el. Nekem mindenesetre igencsak imponált, hogy a magyar mérnökök együttműködését zászlójára tűző szervezet nemcsak prédikál az itthoni problémákról, hanem helyesen felismerve például a képzésben is rejlő hiányosságokat, erejéhez mérten segíteni kíván azokon. (Tisztelt kamarák, nagyberuházások generálkivitelezői, egyéb intézmények, tulajdonosi körök, lehet a tiszteletre méltó példát követni! Koósz Mátyás, a Magyar Mérnök Együttműködés Egyesület szavaival élve olyan a magyar építőipar, mint a fejőstehén: legeltetés és állatgondozás nélkül nem lesz képes az elvárt tejhozamot biztosítani.)
A kis morális kitérő után akkor jöjjön Hamburg és az Elbphilharmonie. Hamburg nekem olyan volt, mintha készült volna egy város csak dolgozni kívánó németeknek, akiknek nem olyan fontos a szórakozás. Mindenhol irodaházak, a második világháború miatt hiányzik a történelmi városmag. Aki szórakozni akar, kimegy az Elba-partra vagy elmegy egy külön városrészbe, St. Pauliba. A többi hely a munkáé, pár évtizedes és mai irodaépületeké, eldobott csikkeké. Az új fejlesztéstől sem lettem lelkes, ránézésre ott is csak irodák épültek, amelyik meg mégis iskola volt, az sem különbözött a többitől. Az egymás mellé tett épületek számomra az építészet szellemi válságát mutatják: a kortárs szerkesztésű, lapos tetős, eltérő anyagból készült, fantáziátlan házak hasonlóságuk ellenére egyszerűen nem illettek egymáshoz. Mindegyik másnak akart látszani, és mindegyik ugyanaz volt. Éppúgy mint például Budapesten, a Millenniumi Városközpontnak csúfolt Duna-part szakasz új irodaházai.
Az Elbphilharmonie építkezése rendben zajlik, ha leszámítjuk a költségekben esett csúszást. Az épület 240 milliárd forintnyi euróból készül el (ez eredetileg kb. hatvan lett volna), és azt az 55 lakást, ami a komplexumban a mélygarázson, a koncerttermen, a plázaszinten és a hotelszobákon kívül elkészül, darabját körülbelül 750 millió forintért tervezik értékesíteni. Idegenvezetőnk igyekezett minden kérdésre válaszolni, így megtudtuk, hogy a hullámzó homlokzati üveget olaszok gyártották le, az apró, szürke négyzetek az üvegen az árnyékolást hivatottak megoldani, a koncertterem akusztikai okokból dupla betonhéjazattal készült, és 2017-re tervezik a befejezést. Most éppen a szintén hullámzó tetőformát építik, amihez óriási acélállványokból készítették a zsaluzatot. Az egész építkezés tíz (!) évig tart. Mindent egybevetve egyáltalán nem volt olyan érzésem, hogy fényévekre lennének előttünk. Különbség talán csak pénzben van, ami majd, ha egyszer rendelkezésre áll, Budapest is hasonló lendületű fejlődésen mehet keresztül.
Ami még tanulsága az útnak, hogy Herzog & De Meuron terve (ők tervezték a pekingi „Fészek” stadiont is) a régi raktárépület megtartásával (alsó rész) és a tenger hullámait utánzó formavilágával (felső rész) valóban szép szimbóluma lesz Hamburgnak, tehát érdemes volt a németeknek nemzetközi pályázatot kiírni, és ezt a gyakorlatot valóban érdemes volna minden fontosabb fejlesztésnél itthon is bevezetni.
