Többször írtam már arról, hogy Makovecz Imre életművének megértése komoly feladat elé állítja az építész szakmát és az építészet iránt érdeklődőket. A dolgok rendes menete az lenne, hogy egy kiemelkedő építész-alkotó már élete során megkülönböztetett figyelemben és kiemelt megbízásokban részesüljön, Makovecz mester esetében ez azonban csak félig-meddig alakult így. Talán szinte túlzóan egyenes jelleme tette, hogy beruházók és döntéshozók közül sokan nehezen tudtak együttműködni vele, és nem egyszerűsítette le a dolgokat az sem, hogy munkásságát komoly szakmai viták kísérték.
Nem ezt a vitát szeretném folytatni ezzel az írással. Makovecz Imre sokak által elfogadott művész volt, példakép, aki képes volt teremteni, szavakba is nehezen önthető üzeneteket alkotásain keresztül közvetíteni. Az építésztársadalom közös nyelvét nehezen beszélte, nála nem a funkció szülte a formát, sokkal többet akart megjeleníteni. Kiemelkedő jelentőségű épületei háromdimenziós látomások, tulajdonképpen használható szobrok, amik olyan világot közvetítenek, amilyenben ő hitt. Az építészszakma távolságtartása érthető: ez a személyes üzenet nem volt általános érvényűvé tehető, mindenki által kötelezően elfogadottá. A Mester személye körül kialakult építész iskola tagjai számára sem volt átvehető ez a személyétől elválaszthatatlan belső látásmód. Stílusjegyeit persze sokan másolták, de ettől azok a házak még nem Makovecz-épületek. Az országban rengeteg házról mondják a helyiek, hogy ez is, az is Makovecz-ház. Ezek többsége persze tanítványok munkája, de a jelenség önmagában is figyelemre méltó. Makovecz azon ritka építészek egyike volt, akinek a nevét mindenki megjegyezte. Akiről beszéltek, akinek épületeiről vitatkoztak az emberek. Ez önmagában akkora teljesítmény, ami kiemeli őt kortársai közül. Sokan kritizálták egyes középületei kapcsán a műszaki vagy funkcionális hibákat, ezek többsége azonban éppen abból eredt, hogy az építészet határait feszegette mondanivalójával.
A Magyar Közlöny október 11-ei számában jelent meg az a kormányhatározat, amelyik gyakorlatilag szentesítené Makovecz Imre életművét: ennek értelmében többek között műemléki védettséget kapnának alkotásai, tavaszig a teljes életművét több nyelven bemutató monográfia és reprezentatív kiállítás készülhet, és felmérik a hátrahagyott terveit is, hogy ezek közül mi az, ami esetleg megvalósítható. A fentiek lehetőségét év végéig megvizsgálják, és ezt követően döntenek a konkrét lépésekről.
A kormányhatározat mögötti szándék nyilvánvalóan visszavezethető Makovecz Imre és Orbán Viktor barátságára. Ezt a jó viszonyt volt szerencsém személyesen, közelről is megtapasztalni, és azt gondolom, hogy ennek alapját a kölcsönös szimpátián túl a magyarság iránti elköteleződés adta. Ebből a szempontból érthető Makovecz jelentősége is: személyével folytatta a nagy magyar építészek sorát. Lechner és Kós után Makovecz jött – az építészetben magyar irányt kereső, és azt megtaláló építészek esetében ez így is van, így is fogják tanítani.
Az, hogy épületei műemléki védettséget kapjanak, kimondottan támogatható. Ezekre túraútvonalat szervezni – az is. A többnyelvű monográfia és a kiállítás is szimpatikus kezdeményezés, bár munkásságát nemzetközileg talán jobban ismerik és elfogadják, mint itthon. A meg nem valósult munkák esetében azonban több kérdés is felmerül, ezzel óvatosan kell bánni.
(Folytatása következik.)
