Kedves Géza, építészként levelet írok Neked, mert szeretném elmondani, hogy a milánói világkiállításra összeállított, a napokban véglegesként közzétett pavilonterv építészetileg nem értékelhető. Azért nem, mert szellemileg nem létezik. Nem nevezhető alkotásnak. Egy vagy több, valószínűleg jó szándékú, de összezavarodott elme szüleménye csupán.
Gondoltam, magamra vállalom, hogy ezt Neked elmondjam, neki is fogtam, hogy elmagyarázzam részletesen, miért, most mégis zavarban vagyok. Ez a terv ugyanis olyan illetve nem is olyan, hanem inkább szóval nem találom a szavakat. Nem tudom Neked így hirtelen értelmesen megfogalmazni, hogy miért és mennyire nem megoldás ez a szörnyűség, amelyet majd Magyarország nevében fel akartok építeni Milánóban. Hét éve dolgozom építészkritikusként, de ilyen velem még nem fordult elő: ezt a tervet építészeti kritikával illetni egyszerűen lehetetlen.
Nem hiszem, hogy azért nem találom a szavakat, mert nem érteném a szándékot, a magyar ihletettséget. Makovecz Imre tanítványaként érteni vélem, csak éppen ez a mű egyszerűen nem méltó ahhoz a szellemiséghez. Emlékszel a sevillai pavilonra, ugye? Na, az a szint, ha ehhez a témához nyúl az ember. Ha úgy nem megy, akkor nem szabad. Akkor maradni kell az alázatnál, az egyszerűnél, a biztosnál.
Amilyen a maga szellemes és őszinte, közérthető módján az a másik, a zsűri által nyertesnek meghirdetett pályázat volt. Látod, itt már jönnek a szavak. Hiteles, egyszerű, ötletes, jópofa, szakmai túlzások, öncélú formalizmus nélküli – arról a műről tudok beszélni. Erről az izéről nem.
Normális esetben persze egy egységes és fajsúlyos, szakmai érdek-képviseleti szerv kellene, hogy világosan artikulálva kimondja, a pavilon tervezésére kiírt pályázat módszereitől és a szürreális végeredménytől elhatárolódik. Sajnos szeretett szakmám, az építészeké, évtizedek óta nem képes egységesen és eredményesen fellépni saját maga érdekében, de még az önálló identitása megőrzéséhez nélkülözhetetlen, alapvető értékek védelmében sem.
Saját szavak híján, az Általad közzétett mű további jellemzéséhez az építészfórum szakmai kommentelőihez fordulok segítségért. Csonti így fogalmaz: „ mélyen elkeserítő, hogy egy ennyire színvonaltalan, álkoncepciós handabandába bugyolált, várhatóan méregdrága viccet akarnak megépíteni, hogy nemzetünket a világ számára reprezentálja”. Cicu22 szerint pedig a kérdéses mű nem más, mint „ ocsmány giccs, suksükölő tahóság, szittya szájenszfiksön, klinikai konyhafilozófia”.
Ahogy nézegetem a képeket, mégis megpróbálnám valahogy Neked elmagyarázni, hogy mi a baj. Például az építészetben nem szokás táltos dobokat felnagyítani, vagy ha mégis, biztos nem élére állítva, és végképp nem egy az egyben. Nem értékes, mert már elcsépelt gondolat bárkát is stilizálni, de ebben az esetben még ez a stilizálás sem sikerült jól. Továbbá egyszerűen nem illik szimbólumokat rárajzolni egy tömegre, egy formára, amelyet bárki használatba vehet, hiszen nem biztos, hogy a betérő azonosul vele. Az építészet szimbólumokkal, szellemi tartalmakkal dolgozhat, de csak szerves összhangban a működő funkcióval. Makovecz Imre rátette a szimbólumokat az épületeire, mert el akarta magyarázni, hogy miről szólnak, de csak egyszer volt Budán kutyavásár, vagy hogy más állatos hasonlatot is elővegyünk, quod licet Iovi, non licet bovi. A jó alkotás mindig tartogat meglepetéseket, terepet ad a befogadásnak, majd szinte megmagyarázhatatlan lelkesedést vált ki. Sárkány Sándor és Ertsey Attila műve nem felel meg a fenti kritériumoknak. Az építészet és az alkotás etikájával tenyeres-talpas módon, mindenre fittyet hányva megy szembe, cserébe pedig nem ad semmit, amit értékelhetnénk.
Még ha valami különleges ok miatt el is fogadnánk, hogy mondjuk vízből kell életfaszimbólumot táltosdobon megépíteni, akkor is végtelen sok olyan megoldás lenne elképzelhető, amely jobb lenne, mint ez. Mert ez nem az. És hát, legyünk őszinték, igazából nem is ez volt a feladat.
