Sétáltak már kukoricás felett?

Nem? Most megtehetik.

Ahogy a fent leírt módon – én kissé görnyedt háttal, hogy elérjem fiam kezét – lassan lépegettünk előre, egyre magasabbra értünk, a korlát pedig egyre alacsonyabb lett mellettünk. Az egész híd járófelülete nem volt szélesebb negyven centinél, fiam nemrég töltötte a kettőt, a híd is egyre jobban billegett, ahogy felfelé haladtunk rajta. Nem csoda, az egész szerkezet négyszer négy centis lécekből állt. Kezdtem izzadni. Lehet, hogy nem kellett volna feljönni, hiába volt olyan tetszetős ennek a végtelen kukoricásba vezető, hosszú építménynek a formája? Láthattam volna előre, hogy miről szól az egész, hogy a végére egészen eltűnik a korlát, és ott állsz majd a kukoricamező felett azon a negyven centi széles, lécekből tákolt, ingó padlón, szidod az építészeket, és attól rettegsz, hogy leesel.

A híd készítői szerint nem a rettegés volt a cél, hanem a belső egyensúly megtalálása. Ami nélkül kiélezett helyzetben valóban van esély visszaesni a porba, a tövek közé. Ahonnan tulajdonképpen mindannyian jövünk. A finoman dülöngélő szerkezetnek nem volt feladata, hogy segítsen az egyensúly elérésében, a szerepe kimerült abban, hogy teret biztosítson az egészhez, miután tetszetős formájával idecsalogatott a bajszos kukoricák fölé, ahol még sosem jártam.

Kétéves kisfiam mit sem érzékelt az egészből, neki rendben volt a belső egyensúlya. Két kezével az apjáéba kapaszkodva, határozott léptekkel ment elöl előre. Nekem pedig nem volt időm mindazt végiggondolni, amit most leírtam. A korlát magassága csökkent, a híd emelkedett, és finoman mozgott alattunk, előttem pedig ott volt belém kapaszkodó kisfiam, akire vigyáznom kellett.

Így, ebben a szerepben találtam meg az egyensúlyomat. Apaként, határozottan, bár kocsonyás térdekkel haladtam a gyerekkel egészen a végéig, ahol némi külső segítséggel – egy hölgy vette le az ekkor mégis ordító gyereket – létrán szálltunk alá.

Kissé remegő lábakkal bújtunk ki a kukoricásból Csórompuszta szélén. Szidtam magam, amiért nem gondoltam végig, mire vállalkozunk, és becsültem újdonsült barátomat, aki napra pontosan az enyémmel egyidős kisfiával szorosan végigjött mögöttünk.

A kukoricásból kijőve a gyerek már újra azt hitte, hogy ez játék. Húzott vissza, a híd elejéhez, hogy menjünk fel.

Ez a fenti kis történet nem jött volna létre magyar építészek, alkotók elkötelezetten megszállott csoportja, a Hello Wood nélkül, akik harminc országból száz diákot szerveztek ide, a Kapolcs melletti majorságba, hogy az egyensúly gondolata mentén fainstallációkat hozzanak létre. A Hello Wood 2010 óta szervez – minden évben más gondolat mentén – táborokat, amelyekre a nemzetközi építészközösség is egyre inkább odafigyel. A Tengeri/Corn-walk névre hallgató mű, amely segített apaszerepem újbóli értelmezésében, egy magyar vezetésű alkotócsapat munkája: Juhász Ákos és Eke Dániel csoportjában Bóta Kata, Bokor Milán, Lucas Facer, Gencsi Katalin, Kató Dalma, Eeva Kylén, Guilherme Leick, Petrovicz Anna és Tóth Róbert készítette.

Az idei résztvevőkről, a táborról és a Hello Woodról remek beszámolónkból tájékozódhatnak, a megvalósult alkotások részletes leírását és a mögöttük lévő, gondolatébresztő gondolatokat pedig ide kattintva találják meg.