De kezdjük egy kis kitérővel. Gondoljanak csak bele: 18 évesen jelentkeznek egy építészeti képzésre. Innen kezdve jó esetben öt, rosszabb esetben akár hét-nyolc éven keresztül arról fog szólni az életük, hogy éjt nappallá téve, komplex problémahalmazokban tegyenek rendet, természetesen bármiféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül, pusztán a trenírozás kedvéért. Nincs semmi lógás, hasvakarás, a terveket időre be kell adni. A problémamegoldáson felül még építészeti minőséget is produkálni kell, hogy megfeleljen konzulense ízlésének az ember.
Ehhez társul persze több, az építészeti témához szorosan nem kapcsolódó, de az agyi működések további serkentése érdekében erőltetett olyan tárgy, mint például a matematika vagy a mechanika, vagy a számos izgalmas, de időigényes rajzi feladat, és még sorolhatnám. Építészhallgatók szülei mesélhetnének kedvenc gyermekük életviteléről vagy akár az éjszakák során összcsaládi körben leheletvékony, icipici papírcsíkokból összeragasztgatott óriási makettekről.
Mindezt csak azért mesélem, hogy értsék: akik az építészképzésből kikerülnek, diplomájuk átvételekor már szokva vannak ahhoz, hogyan kell rendet tenni a látszólagos káoszban. A tervezés legszebb része, amikor az ember többoldalas listát készít a rengeteg szempontról, aminek stimmelnie kell. A kavargásban aztán idővel elkezdenek kisimulni a dolgok, és lassan körvonalazódik, hogy mit is kellene ott építeni.
A diploma után nem lenne baj, ha a képzett ifjak némi munkalehetőség után tudnának nézni. Mivel erre ma Magyarországon, a magánszférában egyelőre oly sok esély nincsen, a költséges képzés után mennek külföldre, aztán vagy visszajönnek, vagy nem.
Na de! Egy-egy állami beruházás és az ahhoz kapcsolódó tervpályázat esélyt jelenthet a kitörésre, gondolhatnánk. Hiszen ma az állami megrendelések húzzák fel az ágazatot. Ez valóban így is van, kivéve akkor, ha NINCS tervpályázat Most nem firtatnám ennek okát egyszerű építészként. Legyen elég annyi, hogy nincs, vagy ritka, mint a fehér holló.
Nemrég bemutattam azokat a stadionokat, amelyek idén készültek el, vagy ez évben került nyilvánosságra a róluk szóló építészeti terv. A bejegyzésben röviden értékeltem ezeket, így most csak az MTK-stadionra térnék ki. A közzétett egyetlen elérhető képen ügyes megoldást láthatunk: a szűkös helyen lévő stadion környezetét felértékeli, jól hasznosíthatóvá teszi a körbefutó előtető, ami fölé nyúlik a messziről is jól azonosítható, lelátókat fedő további tetőforma.
Nehéz lenne részletekbe menő értékelést adni egyetlen kép alapján, de pár dolog kivehető így is. A karakteres megoldás a klubidentitás segíti, az ötlet pedig feloldja a szűkös hely és a stadionépítészetre jellemző, szoborszerű kialakítás közti látszólagos ellentétet – sőt, éppen ebből a kettős igényből születik meg az MTK mással össze nem keverhető formájú majdani létesítménye. Bordás Péter elképzelése tiszteletet érdemel.
A neves építész jegyzi a környezetével interaktív viszonyban lévő debreceni Nagyerdei Stadiont is, így érthető, hogy miért hívták meg a tervpályázatra. Az, hogy meghívásos volt az eljárás, feltehetően a kiíró költségeit és a lebonyolításhoz szükséges időt csökkentette, és stadion esetén valahol érthető is, hogy olyanokat hívnak, aki képes egyáltalán stadion tervezésére. Ezek miatt üdvözlendő, hogy a Deutsch Tamás által vezetett sportklub – megtisztelve az építészeket (és saját klubjukat) – pályázatot írt ki a stadion tervezésére. Ráadásul, elismerve azok szellemi értékét, 12 elképzelést díjazott is.
Mégis azt mondom, innen már csak egy lépés a nyílt tervpályázat, ami esélyt jelenthet a szakmának. Akár a fiatal építészeknek, hogy az itthon megszerzett tudásukat itthon használjuk fel, akár a gyakorlottabbaknak, hogy anyagi gondok helyett a további fejlődésre tudjanak összpontosítani.
