Éppen ma vettem részt egy egyesületi találkozón, ahol építészek és mérnökök beszélgettek arról, hogyan lehetne visszahozni a régi szép időket, amikor az építész és a mérnök még valaki volt, és munkáját elismerés övezte. Ha másért nem, hát azért, mert ha nem tudnak a megrendelők arról, hogy mit tudna az építészük segíteni, hát nem is hagyják segíteni. Ezenfelül már csak azért sem lenne rossz, ha lenne némi elismerés, mert hát tetszenek tudni, az építészek és a mérnökök is csak emberek, aztán szeretnének a tudásukból megélni.
Addig-addig beszélgettünk, míg nagyjából arra jutottunk, hogy ehhez bizony az egyes emberek és szervezetek között összefogás kell, az összehangolt együttműködés képessége, és javítani kellene az érdekképviseletek hatékonyságán. Az sem ártana, ha sikerülne tisztázni az egyes mérnöki szakmák közötti együttműködés szabályait, hogy ne legyenek átfedések és rivalizálás. A beszélgetés és a finom ebéd után, amelyet a Magyar Mérnök Együttműködés Egyesület jóvoltából fogyaszthattunk, hazamentünk, mint aki jól végezte dolgát.
Itthon jutott eszembe, hogy bezzeg a tájépítészek! Na, ők aztán megcsinálták. Tudják, kik ők? Olyan emberek, akik kicsit építészek is és kertészek is, és nagyon szeretnek játszani a szépen telepített növényekkel, meg a járdákkal, meg egyéb épített formákkal. Ezekből aztán olyanokat hoznak össze, mint például a Kopaszi-gát:
Szóval ők a tájépítészek. Persze nem csak ezt csinálják, illetve nem ilyen egyszerűen: utaznak ők kertépítészetben, szabadtér-építészetben, települési tájak formálásában, tájtervezésben és tájvédelemben is. Társadalmi akciókat szerveznek, jártasak a tájművészet és a dizájn területén, otthon vannak a kutatás és az elmélet világában. A tájépítészek élete tehát csupa játék és mese, hiszen ki ne szeretne ilyeneket tervezni:
Na most azt képzeljék el, hogy ezeknek az embereknek nemcsak jó munkájuk van, de megtanultak összefogni. Rendszeresen összejárnak, ismerik egymást. Nem rivalizálnak, jut hely mindenkinek – jó, hogy jut egy egész tájban –, és ha éppen unatkoznak, díjakat osztanak ki egymásnak. Az Év Tájépítésze díj gáláján az utóbbi években én is részt vehettem laudátorként, mindig remek élmény volt látni őket.
A tájépítészek jó néhány évvel ezelőtt megreformálták a saját érdekképviseletüket, és megszervezték például ezt a díjat. Ügyes érzékkel szakújságírókat kértek fel laudátorként, mi pedig kicsit kiművelődtünk a szakmájukból, és még a hírüket is vittük. A magyar Az Év Tájépítésze díjra már az Európai Tájépítész-szövetség elnöke is eljött zsűrizni, és van olyan alkotónk, akinek munkáit még Japánban is publikálják.
De nem álltak meg itt. Nemrég kaptam tőlük a hírt, hogy hatalmas kiállítást szerveztek, ahol 150 folyóméternyi plakáton 61 tájépítész több mint 150 munkáját lehet megnézni. A Tájodüsszeia névre hallgató kiállítás a Pesti Vigadó ötödik emeletén május 29-éig látogatható. Azért a név, mert utána országjáró körútra indulnak, hogy mindenkihez elvigyék a hírt, él és sok mindenre képes a magyar tájépítészet. A kiállításhoz kapcsolódóan angol nyelvű konferenciát is tartottak a Fugában, ahol kiderült, hogy van még minek örülniük.
Most sikerült ugyanis először elérni, hogy a háromévente megjelenő Európai tájépítészeti évkönyvbe magyar munka is bekerüljön. A magyar indulóval aztán körülbelül úgy jártak, mint a cannes-iak a Saul fiával, hogy ha nem figyelnek, még meg is nyeri a versenyt. A könyvben ugyanis az Újirány Csoport – ők tervezték korábban a Millenáris Parkot, és idén ők kapták a tájépítészdíjat is – palotanegyedbeli utcaművészeti akciósorozatát rögvest a hét kiemelt, részletesebb elemzést is tartalmazó projekt közé emelte be a szerkesztőbizottság, ráadásul még a könyv hivatalos bemutatójára is Budapesten került sor.
A bemutatóra, csak hogy minden gyönyörű legyen, meglepetésként eljött nemcsak az európai, de a nemzetközi elnök is, elismerve és megtisztelve ezzel a magyar tájépítész szakmát. Összesen húsz neves nemzetközi vendég több budapesti helyszínre is ellátogatott, köztük a közösségi tervezéssel (igen, a lakókat is bevonták a tervezők) készült józsefvárosi Teleki térre, a Kopaszi-gátra és a nemrég megújult Országbíró sétányra.
A sikereknek előzményük is, van, 2012-ben ugyanis Mőcsényi Mihály magyar tájépítész, a szakma hazai alapítója 93 évesen megkapta a világ legrangosabb tájépítész-elismerését, a Sir Geoffrey Jellicoe-díjat. Mihály bácsi történetét érdemes elolvasni, erőt lehet belőle meríteni – annyit elárulok, hogy nemcsak kertészmérnöki, hanem agrármérnöki, építészmérnöki és művészettörténészi diplomája is van, és bizony volt ő régen még a Nemzetközi Tájépítész-szövetség elnöke is.
Kedves építészek, mérnökök, lehet utánuk csinálni.
