Legutóbb februárban számoltam be arról, hogy lakhatóvá vált saját erőnkből épített könnyűszerkezetes házunk. Nem is egészen önálló ház ez, hiszen a meglévőt bővítettük, mégis úgy vártuk az új konyha-nappalit, mintha legalábbis az életünkről lett volna szó.
Feleségem bizton mondaná, hogy hát éppen az, mármint az életünk múlik a dolgon, hiszen itt töltjük mindennapjainkat, de apámnak is valahol igaza van, mikor óva inti az embert, hogy állandóan a házával foglalkozzon. Persze ő ács, mit érdeklik a szerkezetépítést követő dolgok, feleségemet meg mit érdekli a szerkezetépítés.
Na, de nem róluk akartam mesélni, illetve kicsit róluk is, a lényeg, hogy az elmúlt fél évben sem állt le házunk építése. Tekintettel arra, hogy szinte a záró fázisba kezdünk bele az ősszel, még most utoljára rápillanthatunk, hogyan néz ki egy év befejezetlenség után egy könnyűszerkezetes ház. És persze elmondom, hogyan lett hirtelen óriási, panorámás teraszunk, és hogyan tanult meg repülni a hétméteres acélgerenda.
A házzal tavaly odáig jutottam, hogy a favázba bekerültek a szükséges rétegek és kívül-belül felkerült egy OSB lap borítás. Belül nem lett volna feltétlenül szükséges, de így valamivel erősebb az épület, meg akkor kellett volna helyette lécváz a gipszkarton alá. Nekem így egyszerűbb volt, ráadásul megvan az a könnyebbség is, hogy bárhova, szinte egy mozdulattal felfúrhatok a falra ilyen-olyan bútort.
A falakon kívül elkészültek a födémek is, merész újításként az alsó födém is fából készült, húsz centiméter hőszigeteléssel, elemelve a talajtól. Az első tél fűtésköltségei jól alakultak, köszönhetően a következetesen körbevitt hőszigetelésnek. Na de, mikor eljött a nyár
Akkor hirtelen szűkös lett a 33-ról 65 négyzetméterre növelt alapterület, szerettünk volna terjeszkedni a teraszra, aminek elkészítése sajnos nem fért bele a tavalyi évbe. Helyén némi túlzással luk tátongott, a benti padlóhoz képest fél méterrel volt lejjebb a kinti szint, előtte pedig egy emeletnyi mélységben terült el a kert, ami tovább növelte a szakadék-érzést.
Ahogy családunkban lenni szokott, az építést ezúttal is gondos tervezgetés előzte meg. Házunk esetén is számos tervváltozat készült, mire kikötöttünk a megvalósulásra kerülő verziónál, a terasz sem járt másképp. Volt a mi teraszunk nagy és szögletes, majd kicsi és ferde, volt egy szintben a benti padlóval és volt jóval lejjebb. Végül nagy lett, és szögletes, mert az elhúzódó tervezési folyamat végére feleségem is belátta, hogy legelső javaslatomnál egyszerűen nincsen jobb.
A nagy, szögletes terasz megvalósulását egy hirtelen ötlet lökte be: az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha jó erős fagerendákat élére állítva felsorakoztatnék, és ezek együttesen adnák ki a terasz felületét. Az elsőre bolondnak tűnő ötlet nem várt gyorsasággal öltött testet, egy hét múlva már fröccsel a kezemben néztem róla merengve a tájat – de ne szaladjunk ennyire előre.
A sorolt gerendák ötlete enyhén szólva anyagpocséklásnak tűnhet ahhoz képest, hogy készít az ember egy szellősebb, de kellően erős vázat, majd befedi burkolattal. Esetünkben azonban maga a gerenda a tartószerkezet és a burkolat is – és ezzel egyszerre rentábilissá is vált az elképzelés. 15 centiméter vastag faburkolatot jó párszor felcsiszolhat és lekezelhet az ember, mire elfogy, ráadásul rengeteg helyet is nyertünk az ötlettel.
A statikusunk ugyanis megnyugtatott, hogy ilyen sűrűn használva a 7,5 x 15-ös gerendát (8,5-es tengelytávval, tehát 1cm-es hézagolással), közel kétméteres túlnyúlás esetén sem lesz szükséges az alátámasztás. Nem a levegőbe beszélt, aláírt nyilatkozatot is adott róla, hogy ez így nem fog leszakadni. A házra merőlegesen letett, a ház tövénél és középtájon lefogatott mintegy hetven fagerenda olyan lett, mint egy vízszintesen álló libikóka, amelynek az egyik végén egy igen erőteljes ember ül. A másik végét hiába próbáljuk lenyomni a hozzá képest kisgyermeknyi hasznos teherrel, meg sem moccan.
Hamar kiszámoltuk, hogy saját munkával kb. tízezer forintra jön ki egy négyzetméternyi a teraszból, és ennél olcsóbb megoldás esetünkben nincs is, hiszen megspóroltuk az alsó kertből induló oszlopok és alapjaik költségét is. Három és fél köbméternyi faanyagból lett 25 négyzetméter teraszunk, ami egyelőre csiszolásra és felületkezelésre vár, de a család és barátok tanúsága szerint is élhető lett az egész.
Az ötletnek köszönhetően váratlanul nagyméretűre nőtt teraszunk kivitelezése során külön kihívást jelentett a felette húzódó tetőt alátámasztó oszlopsor előbb ideiglenes, majd végleges kiváltása. Mikor tavaly belevágtunk az építésbe, nem mertem pluszköltséget bevállalni azzal, hogy drága áthidaló szerkezeteket építsek, így került erős kompromisszumként a panorámánk elé egy több tagból álló oszlopsor. Volt ugyan köztük egy nagyobb nyílás, de azért oszlop nélkül mégiscsak más lenne, motoszkált bennem egyre erősebben az érzés. Mivel némi pénz is érkezett közben a házhoz, mikorra a terasz elkészült, már a döntés is megszületett az oszlopok kiváltásáról.
Igen ám, de a tetőszerkezet még tavaly elkészült. A terasz 6,6 méteres nyílásához hárommázsás, hétméteres acélgerendát számolt a statikus, amit így utólag nem egykönnyen lehet beépíteni. Először abban voltam, hogy a födémgerendák alá kerül be, addig csak felemeljük valahogy, de aztán még erre is rátett egy lapáttal a lelkem mélyén szunnyadó építész: azt vettem fejembe, hogy az új kiváltó acélgerenda a már beépített fagerendák fölé kerül.
Ha oda kerül, az jó, mert nem is látszik, gondoltam – marad a szép, széles nyílás a panoráma felé, nem zavarja a kilátást semmi. A vágy rendben is volt, de mikor kihozta az áthidalót a hosszított platós kisteher, és leborította a telekre, igencsak lehetetlennek tűnt a feladat. Vakartuk a fejünket apámmal, aki ács létére látott már ugyan ilyet, de az sík telken volt, meg többen is voltak, és valami gép is segített feltenni a helyére, meg amúgy is. A gépről aztán eszébe jutott, hogy hívjunk autódarut, az megemeli, mi botokkal befordítjuk irányba, párszor fogást váltunk rajta, bent lesz az, nyugtatott meg.
Kissé szkeptikusan vártam a másnap reggelt, erősítésként Tomi barátommal fogadtuk apámat, aki jóval a daru előtt érkezett, és végül jóval tovább is maradt. Úgy jártunk ugyanis, hogy az egyetlen darus, aki elvállalta telefonos leírás alapján a dolgot, felmérve a szűk helyet, az erősen lejtő terepet és a hétméteres gerendát, úgy hagyott ott minket, hogy be sem tolatott a kertbe. Azt mondta, ő nem fog felborulni és amúgy is siet, hogy odaérjen a másik helyre.
Álltunk ott, immár hárman vakartuk a fejünket, hogy is lesz ez. Az nem volt kérdés, hogy feltesszük, így számba vettük, hogy mink van. Pár napja szereztem csörlőt az autószerelőmtől, azt nézegettük, hogy vajon mit bír. Rá volt írva, hogy egy tonna, az több, mint 300 kiló, eddig rendben voltunk. Egy régi rossz kötél akadt, ehelyett lementünk a boltba és vettünk újat. Maradék faanyag az építkezésünkön bőven van, így Apa átvette az irányítást, és elkezdtük megtanítani repülni a gerendát.
Az alsó végét öt méter magasra kellett megemelni, úgy, hogy a másik vége már a házon támaszkodjon. A nyílás, ahova be akartuk fűzni, alacsony volt, így mindenképpen vízszintes közeli pozícióba kellet emelni a gerendát ahhoz, hogy egyáltalán be tudjuk húzni az épület fölé. Ezt szakavatott ősöm irányításával előbb sok kisebb, majd miután feltörekvő utódként sarkamra álltam, egy nagyobb állvánnyal értük el. Ezen az ideiglenes, maradék anyagokból készült állványon lógott előbb Tomi, majd a csörlő, végül a gerenda is, amit végül a födémre tett OSB lapokon vascsöveken gurítva húztunk be a helyére. Eddigre persze nem csak a hőségtől remegett kezünk-lábunk, de apám elégedett mosollyal indult haza, és annál a sörnél, amit először ittunk a teraszon, fejünk felett az acélgerendával, nem sok hűsítő ital esett jobban eddig ebben az életben.
Most jön majd az ősz, amikor terveink szerint némi kiegészítő hőszigetelést követően felkerülnek a homlokzatburkolatok is, így futunk neki felkészülten a télnek. Egyelőre azonban még így nézünk ki:
