Vita egy trafóházról

Élt és látszott körülbelül 50 évet. Nem szerette senki. Na bumm.

Régen komoly társadalmi elismerés övezte az építészeket. Olyan szakemberek voltak ők, akik értettek az építéshez és értettek a tervezéshez is. Ha valahol épületre volt szükség, megpróbáltak a legjobb tudásuk szerint valami oda illőt létrehozni. Ybl Miklós például rengeteget tett azért, hogy a korábban a házi személyzettel egy szinten kezelt építészek megbecsült alkotókká váltak Magyarországon.

Na, ez a folyamat a XX. században lépésről lépésre fordult vissza. Mindenféle izmusok trollkodták szét a korábban egész általánosnak tekinthető értékrendeket. A fejekben zavar támadt, a zavar helyét később az értetlenség, majd az üresség foglalta el. A szocializmus tiltott-tűrt-támogatott kategóriái megfojtották végül az építészek maradékát is. (Makoveczet mondjuk nem sikerült.) A rendszerváltásra nem maradt a szakmában más életben tartó ösztön, mint a pénzsóvárság.

Mára az építészek gyakorlatilag köznevetség tárgyai. Olyan emberek, akik halál komolyan gondolnak olyan dolgokat, hogy egy téglafalú kocka szép. Illetve nem szép, de ezt is halál komolyan gondolják, attól függ, melyiküket kérdezzük. Az ilyen kérdések körül késhegyre menő vitákat folytatnak, ami azt mutatja, hogy a tudást követő zavar, értetlenség, majd üresség korszaka újra az értetlenség irányába fordult. Ezt követheti majd a zavar időszaka (bár lehet, hogy már itt is van), végül jöhet újra az értékteremtő alkotásé.

Tök mindegy még, hogy mit mondanak ma az építészek. Szavuknak súlya nincs, és ezt éppen olyan történetekkel érik el, mint ez a mostani, amikor egy trafóház sorsáról vitatkoznak. Egy trafóházról, amelyik egyszerű, téglaformával készült, mikor beállították a Nagycsarnok mögé. Funkciója annyi volt, hogy a kor technikai színvonalán elférjen benne időjárástól védetten a transzformátorállomás. Léstyán Ernő építész, akit felkértek a nemes feladatra, nem cifrázta túl a dolgot.

Nem akart eklektikusnak látszó épületet emelni, ami eltitkolja, hogy mi van benne. Valószínűleg nem is kapott volna rá pénzt. Csinált valami nagyon egyszerűt, arra figyelt, hogy a rendhagyó funkciót hordozó, rendhagyó épületen rendhagyó legyen a homlokzat tagolása is. Ez a homlokzat (illetve ezek a homlokzatok, hiszen három eltérő transzformátorházról beszélünk) kortárs kompozícióként értelmezhetők. A maguk módján – építészeti alkotásként – teljesen szalonképesek, bár a szélesebb közönség érdeklődését nyilván nem keltette fel, hogyan helyezkednek el az ablakok a városszövetbe amúgy sem illő házakon.

A történet normális folytatása lehetne, hogy az időközben funkciójukat vesztett házakkal történjen is valami. Ha egyszer abban a formában már nincsen rájuk szükség, akkor mit csúfolkodjanak ottan tovább? Bontsák el, tervezzék, értelmezzék át, legyen belőlük múzeum, helyükön szálloda, vagy társasház, teljesen mindegy.

De nem tartunk még itt. Most ott tartunk, hogy a transzformátorházak megvannak, és maradnak. A Csarnok téri elé azonban éppen szállodát terveznek építeni. Tudják talán, van ott egy kis hely még, ahol nincsen ház. Parknak nem lehet nevezni, de mégis egy kis levegőnyi hely. Az illetékes önkormányzat ezen a helyen szállodát kívánt látni, de a telek éppen a trafóház előtt van. A szállodát tervező építész elképzelése pedig kitakarja a ház homlokzatát.

Ami miatt az építészeti kritikák nem komolyan vehetők, az nem más, mint azok teljesen eltérő volta egymáshoz és a közízléshez képest is. Ezeket a trafóházakat a szakma őszinteségükért és környezetükbe illeszkedésük (!) miatt méltatta, pedig azok éppen őszintén nem akartak illeszkedni, nem is volt rá lehetőségük. (Mikor Ybl Miklóst felkérték, hogy tervezzen gépházat a Duna-partra, ami fel tudja juttatni a vizet a budai várba, megtervezte a ma Várkert Kaszinóként ismert gyönyörű épületet.) A mostani, hullámzó formájú szállodát tervezői éppen azért rajzolták olyanra, hogy elüssön a Vásárcsarnoktól, mert „nem volna ildomos konkurálni a történeti stílusokkal” (részlet a tervezők leírásából.)

Szerintem annak van értelme, amit Ybl Miklós csinált. Mindenképpen szépet akart, mindegy, mi volt az apropó. Volt tekintélye és lehetősége arra, hogy formálja környezetét, és az idő őt igazolta, hiszen ma komoly értékként tartjuk nyilván például a gépháznak tervezett, később kaszinóként használt épületet is. Ha már csinálunk valamit, az illeszkedjen a környezetéhez, legyen szép, és akkor nem kell meddő vitákat folytatni később arról, hogy mi a francot kezdjünk az adott, felújításra szoruló, vagy funkcióját vesztett rondasággal.

Ha pedig nem vagyunk erre képesek, akkor ne bújjunk hülye ideológiák mögé, hogy mit ildomos, meg mit nem. És ne emeljünk piedesztálra valamit csak azért, mert őszinte, ha egyszer nem volt lehetősége hazudni.