Miklós – az alkonyuló keresztényüldözés börtönévei után – jó eséllyel részt vett püspökként a niceai zsinaton, az egyház vezetőinek első egyetemes találkozóján 325-ben, sajnálatos módon a részt vevők listája csak töredékesen maradt ránk. Ha viszont részt vett, könnyen igaz lehet a legenda, hogy felpofozta egy vitapartnerét, a vitát a zsinat végén békével lezárhatták.
Már életében szentként tisztelték, ennek bemutatása érdekében egy antalyai székhelyű, Santa Claus Béke Világtanács nevű szerveződés mindent meg is tesz. Biztosan nem is akárki volt a keleti egyház Nikolaosz néven legismertebb szentje, ha több mint 700 évvel halála után célzottan törették fel a sírját a manzikerti csatában (1071) győztesek olasz kalózokkal, lopott csontjait pedig Bariba vitték – a sztori máig ható feszültségforrás Törökország és Olaszország között. Az egyház ekkor már száz éve hivatalossá tette Szent Miklós ünnepét halála (343) napján, december 6-án.
A valóságos vagy valószerű eseményeken túl legendák is ragadtak Miklós nevéhez; viharlecsendesítés, gabonaszaporítás, egy elveszett gyermek csodás megtalálása. Ilyen legenda az a történet is, amiből konkrétan a Mikulás-alak kinőtt. Egy szegény ember hozomány híján nem tudta férjhez adni három leányát, s így ők az akkori viszonyoknak megfelelően akár prostitúcióra is kényszerülhettek volna. Miklós azonban az éj leple alatt a kolostorban gyűjtött adományból titkon kisegítette a családot, így mindhárom lány gondja megoldódott. Hogy Miklós püspök volt az adományozó, úgy derülhetett ki, hogy felismerték a „segélyben” a templomnak korábban adományozott aranyat. Később a püspök szokássá tette, hogy „saját neve napja” előestéjén gyerekeket halmoz el minden jóval.
A keleti keresztények a tengerészek, a kereskedők, az illatszerészek, a gyógyszerészek, a zálogházak, a gyermekek és a diákok védőszentjeként tisztelik, a kecskemétiek pedig a pálinkáéként.
A hazai Mikulás-hagyomány a két világháború közti időszakig tartotta magát az eredeti állapotban (nem is véletlen a rengeteg Szentmiklós nevű település), igaz, a népi humor is megcsinálta a maga „zsákos bácsiját” a Mikulásból, talán német hatásra – a 18. században „gyermekvédelmi okokból” be is lett tiltva ez a fajta ünneplés. Az első igazi Mikulás-rombolást a kommunista télapózás vitte végbe, majd jött az üdvözítő rendszerváltozás Mikulás bácsija, a világ pedig kinyílt az „igazi lappföldi Mikulás” felé, a rénszarvasokkal és a rakoncátlan siserahaddal, no ez torzult tovább a fentebb említett izékké.
