Ébredj, ember! Szent Miklós igenis volt valaki

Mikulás-eredet – kis odabökés az alkoholista, háremtartó, árleszállító, pedofil fogathajtó kultuszának.

Hogy nem fáznak meg a hiányos öltözetű csajszikrampuszok az elhízott, borissza, látáskárosult szőrmók Mikulás körül? Ma már körülbelül ez foglalkoztathat egy szociálisan átlagosan érzékeny kamaszfiút, aki próbál eltájékozódni decemberben az aktuálisnak szánt reklámfigurák között. Függően attól, hogy milyen nemzetiségű, Black Peter, Gyed Moroz, Père Noël vagy Joulupukki közül választhat, ők az eredeti, igazi és egyetlen Mikulások, ők hozzák az ajándékokat, a fenyőfát, kutyát, cicát, Barbie-babát. Csak nehogy feltegyük a kérdést, hogy akkor „a Jézuskát ki hozza?”, illetve ismerik-e egymást a télapóval

Ne gondolja senki, hogy páros lábbal szállnánk bele a kultúrrelativizmus világába, különben sem kenyere a keresztény világnak a „törlesztés”. De azért illő szerénységgel telt határozottsággal bátorkodnánk megjegyezni, Szent Miklós nem az a kretén bohóc volt, amiképpen a mai világ egyre inkább ismeri.

Szóval ez a Szent Miklós tényleg „volt” – igaz, kicsit régen, a 4. században –, belőle csírázott ez az alkoholista pedofil (esetleg pedofób) fogathajtó, volt rá több mint 1600 év.

Miklós 245 és 286 között (valószínűleg 270 környékén) született Patarában, a mai Törökország területén. Az őt említő, történelminek tekinthető források közül először 700-ban írtak róla úgy, hogy arról ma biztosan tudunk. Miklós gazdag családba született, de hamar elárvult, így került azonos nevű érsek nagybátyjához. Az egyházi vezető természetesen azonnal odaszoktatta a templomhoz, aki így nem is léphetett mást, mint hogy egyházi szolgálatra adta a fejét.

Igen fiatalon püspökké szentelték, ezt a szolgálatot pedig, ha hinni lehet a legvalószínűbb számoknak, több mint 50 éven át látta el Myrában. Minden percben a rászorulók megsegítésén munkálkodott, ennek első mozzanataként valóban rászorulók között osztotta fel a szüleitől kapott gigantikus örökséget. (Mellékesen jegyeznénk meg, éppen olyan módon folytatta az alamizsnálkodást, mint ma Ferenc pápa, aki a jelentések szerint egy munkatársán keresztül alkonyat után kijárkál, és Róma különböző részein segélyezi ilyen-olyan összegekkel az elesetteket.)

Miklós – az alkonyuló keresztényüldözés börtönévei után – jó eséllyel részt vett püspökként a niceai zsinaton, az egyház vezetőinek első egyetemes találkozóján 325-ben, sajnálatos módon a részt vevők listája csak töredékesen maradt ránk. Ha viszont részt vett, könnyen igaz lehet a legenda, hogy felpofozta egy vitapartnerét, a vitát a zsinat végén békével lezárhatták.

Már életében szentként tisztelték, ennek bemutatása érdekében egy antalyai székhelyű, Santa Claus Béke Világtanács nevű szerveződés mindent meg is tesz. Biztosan nem is akárki volt a keleti egyház Nikolaosz néven legismertebb szentje, ha több mint 700 évvel halála után célzottan törették fel a sírját a manzikerti csatában (1071) győztesek olasz kalózokkal, lopott csontjait pedig Bariba vitték – a sztori máig ható feszültségforrás Törökország és Olaszország között. Az egyház ekkor már száz éve hivatalossá tette Szent Miklós ünnepét halála (343) napján, december 6-án.

A valóságos vagy valószerű eseményeken túl legendák is ragadtak Miklós nevéhez; viharlecsendesítés, gabonaszaporítás, egy elveszett gyermek csodás megtalálása. Ilyen legenda az a történet is, amiből konkrétan a Mikulás-alak kinőtt. Egy szegény ember hozomány híján nem tudta férjhez adni három leányát, s így ők az akkori viszonyoknak megfelelően akár prostitúcióra is kényszerülhettek volna. Miklós azonban az éj leple alatt a kolostorban gyűjtött adományból titkon kisegítette a családot, így mindhárom lány gondja megoldódott. Hogy Miklós püspök volt az adományozó, úgy derülhetett ki, hogy felismerték a „segélyben” a templomnak korábban adományozott aranyat. Később a püspök szokássá tette, hogy „saját neve napja” előestéjén gyerekeket halmoz el minden jóval.

A keleti keresztények a tengerészek, a kereskedők, az illatszerészek, a gyógyszerészek, a zálogházak, a gyermekek és a diákok védőszentjeként tisztelik, a kecskemétiek pedig a pálinkáéként.

A hazai Mikulás-hagyomány a két világháború közti időszakig tartotta magát az eredeti állapotban (nem is véletlen a rengeteg Szentmiklós nevű település), igaz, a népi humor is megcsinálta a maga „zsákos bácsiját” a Mikulásból, talán német hatásra – a 18. században „gyermekvédelmi okokból” be is lett tiltva ez a fajta ünneplés. Az első igazi Mikulás-rombolást a kommunista télapózás vitte végbe, majd jött az üdvözítő rendszerváltozás Mikulás bácsija, a világ pedig kinyílt az „igazi lappföldi Mikulás” felé, a rénszarvasokkal és a rakoncátlan siserahaddal, no ez torzult tovább a fentebb említett izékké.