A megújított húsvéti vacsora után egy közeli kertbe mennek csendesen imádkozni, ott fogják el Jézust és adják a jogszolgáltató szervek kezére. A bűne ez: a zsidók királyának nevezte magát. (A történet részletes folytatása nagypénteki összeállításunkból derül ki.)
Minden jel arra mutat, hogy Jézus halála és feltámadása után folyamatosan fennmaradtak a nagycsütörtök eseményei, méghozzá ilyen részletgazdagon. Már a IV. századi Jeruzsálemben megtartották a „kéteseményes” nagycsütörtököt, az első misét a főtemplomban, a másodikat a Kálvária-hegyen tartották. A VII. századi Rómából is két miséről tudunk, a déli krizmaszentelési miséről és az estiről az utolsó vacsora emlékére, és bár a következő időkben egybevonták a kettőt, XII. Piusz pápa a XX. század derekán visszanyúlt az ősforráshoz a két miseszertartással.
A nem vallásosok számára is bír egy igen mély kulturális élménnyel a nagycsütörtök esti szertartásnak azon kétezer éves pillanata, amikor a pap valóságosan megmossa a tanítványok (ministránsok, a helyi egyházközség vezetői, férfijai) lábát, illetve a bor és a kenyér Krisztus testévé és vérévé változtatása is ebben a „kontextusban” igényel a legkevesebb magyarázatot.
A szentmise végén sem kell még elrohanni, az oltárfosztás eseményével teljesen dísztelenné válik a templom, és mivel a mise eleji Gloriával kezdődően teljes csöndben zajlik a szertartás – a jeruzsálemi terem miliőjét visszaidézve –, a kiüresedés, a halál közelgő eseményére igazi mélységekben tudunk felkészülni.
Azokban a templomokban, ahol színvonalasabb énekes szolgálat van, érdemes késő este is visszalátogatni, amikor a sötét templomban csak gyertyák világítanak, és a Jeremiás siralmai hangzik el; minden szakaszra elalszik egy gyertya, ami az imádkozó Jézus mellett elalvó, illetve őt elhagyó tanítványokat jelképezi – ószövetségi jelentése: a megölt próféták.
