A régi ember sokkal jobban kötődött az esztendő rendjéhez, a Nap járásához, mert ez az életét jelentette. Mai korunknál sokkal jobban és egészségesebben megvolt a munka és az ünnep rendje, harmóniája. Mint minden népszokás, így a Luca-napiak is, különösen a kodályi értelemben vett parasztság életében voltak fontosak – mondta el az mno.hu-nak dr. Medgyesy S. Norbert, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának adjunktusa.
December 13-án Szent Lúcia ókeresztény vértanúra emlékezünk. Szent Lúcia Szicíliában élt és Kr. u. 300–304 között, a Diocletianus császár-féle keresztényüldözések idején szenvedett vértanúhalált. A neve a latin lux szóból származik, ami fényt jelent. A név eredetén kívül a másik, ami miatt ez a jeles nap a fényhez kötődik, hogy a Julius Caesar-féle, Kr. e. 46-ban bevezetett naptár szerint december 13-a volt az egész esztendő legsötétebb napja, ekkorra esett ugyanis a téli napforduló – emelte ki a művelődéstörténész. Ez csak a XIII. Gergely pápa által 1582-ben elrendelt naptárreform idején módosult december 21-22-ére, a néphagyomány számára azonban továbbra is december 13-a maradt a jeles nap.
Ehhez a naphoz rengeteg népszokás kötődik, a legismertebb és legkedvesebb a lucázás (más néven, főleg a Nyugat-Dunántúlon kotyolás, palázulás), amikor is a reggel hat órakor kezdődő hajnali misét (roráte) követően a gyermekek szalmacsutakkal járják körbe a házakat. A csutakokat a verandán (tornácon) körülülve bőségvarázsló rigmusokat mondanak, énekelnek.
Luca, Luca, kitty-kotty,
Tojjanak a tiktyok!
Tiktyok, luggyok ülőssek legyenek,
Fejszéjek, furójok élessek legyenek!
Ú’ megállanak a helibe,
mint a fűzfa a tövibe!
Akkora disznójuk legyen, mint a hidas,
Akkora szalonnájok legyen, mint a pajtakapu,
Ollan hosszu kóbászuk legyen, mint a falu hossza,
Annyi töpörtőjük legyen, mint a tengerben a föveny,
Annyi pénzek legyen, mint az égen a csillag,
Annyi csirkéjük legyen, mint a kertben a fűszál!
Luca, Luca, kitty-kotty!
(Lucázás a vasi Perenye községben)
A lucázásért cserébe a gyerekek ajándékot, almát, diót, körtét, az idősebbek pálinkát kapnak. Újabban az eladósorban lévő lányos házak elejét szalmával szórják tele, és új keletű szokás az is, hogy éjszaka kilopják a házaktól a szekeret, és kihúzzák a ház elé.
„A másik nagyon szép szokás a búzaültetés, ami szintén a bőségvarázsló népszokások közé tartozik. Az év legsötétebb napján búzát ültetni igazi szimbolikus jelentéssel bír. A búza, amiből a mindennapi kenyerünk lesz, az életet jelenti” – hangsúlyozta Medgyesy S. Norbert. A jeles napon elvetett élet karácsony napjára ki is zöldell, ami gyönyörű dísze lehet a karácsonyi ünnepi asztalnak.
A Luca-napi szokások közül talán a legismertebb a lucaszék készítése. Nem hiába él ma is a köztudatban a „lassan készül, mint a lucaszéke” mondás, ugyanis december 13-ától egészen Ádám-Éva napjáig, december 24-ig dolgoztak rajta, mindennap szigorúan csak egy műveletet végrehajtva. A kész széket végül magukkal vitték karácsonykor az éjféli misére, amelyre felállva megpillanthatták a falu boszorkányát.
A bőségvarázsló szokások mellett voltak időjósló szokások is, ezek közül az egyik legszebb a hagymakalendárium, amelynek lényege, hogy a hagymát 12 szeletre vágták, besózták. Úgy tartották, hogy amelyik szelet benedvesedik, az annak megfelelő hónap csapadékosabb lesz a következő esztendőben.
December 13-át eleink dologtiltó napként tartották számon. Ezen a napon nem végezhettek házimunkát, mert úgy tartották, hogy ha aznap például varrnak, akkor a tyúkok fenekét is bevarrják, ezzel pedig azt kockáztatnák, hogy a következő évben nem lesz tojás. Bálint Sándor Ünnepi Kalendáriuma szerint Szent Luca szemét tűvel szúrták ki, ezért is tilos volt e napon a varrás.
A népszokások gyökere a bizonytalanságot stabilizálni szándékozó ősi és máig halhatatlan igényben keresendő. Tavaly Birinyi József néprajz-, népzenekutatóval a Luca-napi szokásokról és szent Lúciáról beszélgettünk. Cikkünket itt olvashatja.
Szerelmi jóslások is kötődtek ehhez a naphoz: az eladósorban lévő lányok a számukra kedves fiúk neveit cetlikre írták, majd azokat gombócba rejtették. Karácsonyig mindennap egyet elégettek belőlük, úgy tartották, hogy az utolsó megmaradó gombócban szereplő férfinév lesz a jövendőbelijük neve.
„Hogy miben gyökereznek ezek a népszokások? A régi ember sokkal jobban kötődött az esztendő rendjéhez, a Nap járásához, mert ez az életét jelentette, különösen a kodályi értelemben vett parasztságnak – hangsúlyozta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának adjunktusa. – Hagyományőrző vidéken még nagyanyáink is úgy tartották, hogy a kimondott szónak és a kimondott jókívánságnak – ha tiszta szívből mondják, éneklik, esetleg recitálják, legyen az lucázás, karácsonyi regölés vagy névnapi-születésnapi jókívánság – varázsereje van, és Isten segítségével biztos, hogy meg fog valósulni. Régen sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az emberek az áldásnak, a jókívánságnak, mint manapság. Ritkábban mondták, de amikor mondták, annak nagyobb volt a súlya.”
Ezek az ünnepek méltóságteljessé, emelkedett hangulatúvá, testvériessé és barátságossá, sokkal otthonosabbá tették a világot. A népszokások költészete telve van szimbólumokkal, amelyek mind az életről, annak továbbadásáról és bőségéről szólnak. Az énekszó és az előadásukhoz nélkülözhetetlen népi szertartásrend pedig kiemeli őket a hétköznapok szürkeségéből. Mindezek által irodalmi, zenei és néprajzi értéket hordoznak, amelyek minden nemzedéknek továbbadásra érdemesek. Emberi oldaláról: képzeljünk csak el egy falut vagy egy kisvárost, ahol december 13-án reggel jó pár legény szalmacsutakkal kopog be a házakba. Mekkora öröm lehet gyermekes családokhoz vagy elhagyott idős emberekhez bekopogni, és elmondani egy lucázást, vagy karácsonykor egy betlehemes játékot, vagy ugyanezekben a napokban ostyát vinni, mint Palócföldön, Mátyusföldön, Zoboralján és Gömörországban szokás. Ez az igazi szociális munka, mert nemcsak az anyagiakat adja meg, hanem lelket is vidít – emelte ki a művelődéstörténész.
Mint Medgyesy S. Norbert elmondta: ezek a szokások – például a lucázás, a karácsonyi és a farsangi regölés, aprószenteki (december 28.) korbácsolás – hosszú évszázadokra, még a honfoglalás előtti hitvilágra vezethetők vissza, amelyek keresztény formában – Szent Luca és karácsony ünnepéhez, a téli napfordulóhoz kötődve – maradtak fenn, de ezek ma is járhatók és alkalmazhatók. Persze ma már nem hisszük a boszorkányokat, valószínűleg nem kenünk kereszt alakban fokhagymát a tehén fejére, sem a szemöldökfára, de vannak az ünnepeknek olyan momentumai, amelyek a mai világban is megvalósíthatók: a népszokások énekeinek és szövegeinek újra elmondása, átélése. El lehet menni családtagokhoz és barátokhoz lucázni, házaknál és a templomban betlehemes játékot bemutatni, regölni, vagy ültethetünk lucabúzát is. Mint a művelődéstörténész elárulta, tanítványait, ismerőseit ő is megajándékozta a minap egy kis tasak búzavetőmaggal, aminek mindenki nagyon örült, közülük sokan már alig várják, hogy december 13-a legyen és elültethessék. Ebben semmi babona nincsen, a búza gyönyörű jelkép, a mai világban is alkalmazható ez a szokás, ha másért nem, egy mosolyt fakaszt a megajándékozottak arcán, és szép dísz a karácsonyi asztalon.
Ezeket a szokásokat történeti szempontból a régi nemesi és paraszti társadalom világához kötjük. Mondanivalójuk miatt viszont minden korban és minden társadalmi berendezkedésben aktuálisak és modernek. Meg kell őket újra tanulni és tanítani akár irodalom-, történelem-, vagy hit- és erkölcstanórán, mivel nemcsak néprajzi, hanem irodalmi és zenei értékkel is bírnak, és minden esetben az életről zengedeznek. Ha az egyes tájegységeknek megvan a saját variánsuk, akkor az az egyes közösségek, városok identitása, saját arculata megtartásához is hozzájárul. Szép példákat találhatunk – többek között – a Magyar Népzene Tára köteteiben vagy az MTA Zenetudományi Intézet internetes hangarchívumában (www.zti.hu).
Nagyon sokan vágyunk arra, hogy a rohanás közepette igazi ünnepet tudjunk újra adni Jézus Krisztus születésnapján, nem elsősorban az ajándékok mennyiségében és nagyságában, hanem lelkületében, így emelve ki ezeket az alkalmakat a hétköznapokból. A mindennapi élet igénye, az ünnepek méltósága és főként a szeretet és istenközelség igénye hívta létre ezeket a szép szokásokat.
