Tavaly decemberben értesítették a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületet (MME), hogy a Mátraalján elütöttek egy nagy testű madarat. Hatalmas állat volt, szárnyfesztávolsága elérte a két métert, súlya négy kiló volt. A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őre begyűjtötte a tetemet, amelyből az MME szakemberei DNS-mintát vettek, majd további vizsgálatokra elvitték a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal laboratóriumába.
A vizsgálatok részben beigazolták, hogy a madár halálának közvetlen oka az ütközéses trauma volt, azonban már önmagában meglepő, hogy egy nagy helyismerettel rendelkező parlagi sas egy autó elé kerül, és az elüti. A furcsa viselkedés okára a toxikológiai vizsgálatok derítettek fényt. A sas májában ugyanis rettentően magas volt az ólomkoncentráció, vagyis ólommérgezésben szenvedett, olvasható az MME honlapján. Ez pedig koordinációs zavarokat válthat ki, ami miatt a madár képtelen a tájékozódásra, az összehangolt mozgásra, és könnyedén áldozatául esik bármilyen veszélynek, amelyet egészségesen könnyűszerrel elkerülne. Ilyen súlyos ólommérgezés pedig csak egyféle módon kerülhet egy vadon élő állat szervezetébe: a vadászok által kilőtt mérhetetlen mennyiségű ólomsörét által.
A DNS-ujjlenyomat alapján kiderült, hogy az elhullott állat hazánk egyik legidősebb és legismertebb parlagisas-tojója volt. Majdnem 23 éves koráig élt, ezalatt 13 sikeres költésből 24 fiókát nevelt fel. Bár a madár több mint három hónapja pusztult el, halálát csak most, a toxikológiai vizsgálatok lezárultával hozták nyilvánosságra. Ez különös módon csak néhány nappal előzte egy másik parlagi sas halálának felfedezését. Március 27-én ugyanis az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság (ANP) munkatársai is bejelentést kaptak egy elhullott madárról. Erről kiderült, hogy Szlovákiában gyűrűzték fiókaként 23 évvel ezelőtt. Ezzel ő volt a harmadik legidősebb parlagi sas, olvasható az ANP honlapján. A közleményben megjegyzik, hogy egyelőre nem ismert a halál oka, ugyanakkor kiemelik, hogy ez gyakran a mérgezés szokott lenni.
A Mátraalján elpusztult példány haláláról sokkal többet tudunk.
„Az volt a furcsa a madár halálában, hogy a Magyarországon élő öreg parlagi sasok alapvetően nem vonulnak, ezért egész évben a fészkelőterületen marad az összetartó pár. Ez azt jelenti, hogy élőhelyük néhányszor tíz négyzetkilométeres területét úgy ismerik, mint a tenyerüket – mondta el lapunknak Orbán Zoltán, az MME szóvivője. – Nemcsak minden fát, bokrot ismernek, de ismerik a területen dolgozó gazdákat, felismerik a járműveket. Tudják, hogy mitől kell és mitől nem kell tartani. Ezért is volt furcsa a természetvédelmi őröknek és az MME munkatársainak, hogy hogy a bánatban üthette el ezt a madarat egy autó. Amikor valamilyen kémiai tényező hatása is felmerül (mint például itt a mérgek, amelyeknek gyakran vannak idegrendszeri hatásaik is), toxikológiai vizsgálatra küldjük a tetemet.”
Ezekből tehát kiderült, hogy ólommérgezést szenvedett, és vélhetően emiatt nem úgy reagált a környezeti ingerekre (például a közeledő autó látványára), mint normálisan. A laikusok furcsállhatják, hogy egy a természetben élő állat szervezetébe hogyan kerülhet olyan sok ólom, amely ilyen súlyosságú mérgezést okozhat, hiszen az ólmot általában az emberi környezetszennyezéssel és a szennyezett városokkal azonosítjuk. Nos, itt is emberi környezetszennyezésről van szó, de annak egy kevéssé közismert formájáról.
„Magyarországon évente több tíz tonna ólomsörét kerül ki a környezetbe. Az ólom olyan nehézfém, amelyet a legtöbb élőlényre nézve halálos méregként hat. A természetbe szóródó ólom nedves környezetben oldódik, és így bekerül a vízrendszerbe, majd a táplálékhálózatba – folytatja a szóvivő. – A zsákmányállatok ólomkoncentrációja lehet olyan alacsony, hogy ők maguk nem pusztulnak el ettől. A táplálékpiramis csúcsán lévő csúcsragadozók szervezetében azonban, »sok kicsi sokra megy« alapon ez az ólommennyiség felhalmozódik, összeadódik. A méreg azonban ennél közvetlenebb módon is a sas szervezetébe kerülhet. Prédái gyakran azon az apróvadak (fácán, nyúl), amelyeket aktívan vadásznak. Magyarországon több mint 380 ezer fácánt lőnek ki évente, az összes söréttel leterített apróvad mennyisége pedig eléri a 455 ezret is.”
Az öreg rutinos sasok éppen a beteg, sérült, sőt elhullott prédát részesítik előnyben, így a meglőtt állatok kifejezetten kívánatosak az ő szemükben. Így sok sörétet is lenyelhetnek. Minthogy az ólom rendkívül nehéz anyag, könnyen megrekedhet az állat tápcsatornájában, ahol aztán évekig pihenhet, és folyamatosan oldódhat, és juthat a vérbe. A mérgezés e közvetlen formái mellett az is előfordul, hogy törvénytelen módon rálőnek a sasra, és így kerül testébe a sörét, ami a lövést túlélő madár számára további mérgezési forrást jelent. Épp a védett fajokat védendő az ólommérgezéstől kötelező a – természetvédelmi szempontból különösen sérülékeny – vizes élőhelyeken az acélsörét használata. Azonban ez csak csekély mértékben orvosolja a problémát, hiszen az (általában ólomsöréttel vadászott) kilőtt fácánok számához képest eltörpül a levadászott vízimadarak száma. Az egyszer kilőtt ólomsörét aztán évszázadokon keresztül mérgezi a környezetet, mennyisége pedig havonta tonnaszámra növekszik.
De a sörétek csak a ragadozómadár-mérgezések egy részéért, töredékéért felelősek. Gyakran ennél sokkal közvetlenebbül és szándékoltabban okozza az ember a madarak halálát.
„Rengeteg alkalommal találkozunk olyan esetekkel, amikor emberek szándékosan helyeznek ki illegális méreganyagokat a természetbe. Ezekkel az esetek többségében nem a ragadozó madarakat kívánják megölni, ők »csak« járulékos veszteségként pusztulnak el, bár arra is van példa, hogy eleve ők a mérgezés célpontjai – érvel Orbán Zoltán. – Az esetek többségében az elkövetők (akik jellemzően agrárgazdálkodók vagy vadgazdálkodók) azért helyeznek ki mérgezett csalit, mert egy másik állatot, például rókát akarnak ölni. A róka ugyanis rengeteg apróvadat szed össze, amelyeket így nem lehet levadászni, de a háztáji lábasjószág-állományban is kárt okozhat. A csalikban általában olyan erős, jellemzően betiltott mezőgazdasági vegyszerek vannak, amelyek úgynevezett mérgezési láncot hoznak létre. Ez azt jelenti, hogy már a csali lenyelésének pillanatában felszívódik a méreg a szájnyálkahártyán keresztül, és ott helyben elpusztul az állat. A tetemét aztán megeszi egy másik állat, megy három méter és az is elpusztul, és így tovább. Tehát egyetlen kihelyezett mérgezett csali hatalmas kárt képes okozni a teljes táplálkozási hálózatban.”
De az is előfordul (az esetek talán harmadában), hogy a mérgezés ténylegesen a ragadozómadarak irtását szolgálja. Ezek az incidensen az MME szóvivője szerint általában vadgazdálkodókhoz köthetők.
„A szándékos madármérgezések hátterében az emberi tudatlanság áll. Még a hivatalos vadászok között is vannak olyanok, akik egyszerűen nem hajlandóak elfogadni a bizonyított ökológiai tényeket. Legfőképpen azt, hogy egy területen alapvetően nem a ragadozómadarak miatt van kevés apróvad, hanem a nagyüzemi mezőgazdaság kedvezőtlen élőhely átalakító hatása miatt. – folytatja a szóvivő. – Az agrártermelés megsemmisíti az apróvadak búvó- és szaporódóhelyét, így számuk lecsökken. Ha azonban egy vadásztársaságban a szakmaiságot elnyomják a vágyálmok, könnyen azt hihetik, hogy az adott területen hússzor annyi fácánnak és nyúlnak kellene lennie. A legegyszerűbb a ragadozómadarakat okolni azért, hogy nem ez a helyzet, és innen már csak egy lépés az, hogy felmerül a madarak kiirtásának ötlete.”
Csakhogy a természetben ez sokkal inkább alulról felfelé szabályozott rendszer, tehát nem a ragadozók befolyásolják a prédák számát, hanem fordítva. A predátorok jellemzően az öreg, beteg, a szaporodásban már egyébként is kevés szerepet játszó prédát fogják meg, így, miközben nem csökkentik jelentősen a populáció nagyságát, alapvetően járulnak hozzá az egészséges állomány fennmaradásához. Orbán Zoltán elmondta, hogy az utóbbi években három esetben, négy feltételezett elkövető ellen folyt per ragadozómadár-mérgezés gyanújával, és az összes esetben hivatásos vadászok voltak az érintettek.
„Természetesen a vadásztársadalom nagy többsége lelkiismeretes, törvénytisztelő ember. A kevés törvénysértő azonban hatalmas károkat képes okozni. A vadásztársadalom igyekszik kivetni magából ezeket a bűnelkövetőket, amit az is jelez, hogy a 2012–2016 között zajlott Helicon ragadozómadár-védelmi life projectben (amelynek kifejezett célja volt a mérgezések visszaszorítása) két vadászati szervezet is partnere volt az MME-nek – tartja Orbán Zoltán. Ugyanakkor rendkívül nehéz tetten érni, bizonyítani a mérgezést, hiszen az általában rejtetten történik a gyepeken, szántókon. Mindenesetre egyszer előfordult, hogy az elkövetők egy, a sasokat figyelő, vadkamera szeme láttára követték el a bűncselekményt.”
A madármérgezés tömegességét 2012–2016 között a Helicon life projekt keretében monitorozták, és az újabb programban most is ezt teszik. Ennek adatbázisaiból kiderül, hogy 2000 és 2015 között évente átlagosan nagyjából 40-50 szándékos mérgezési eset fordult elő, és ehhez jönnek még a véletlen mérgezések. Sasból évente bizonyítottan átlagosan tíz példány hullik el mérgezés következtében, de 2012-ben például 16 parlagi sas veszett oda. E szám nagysága akkor válik kézzel foghatóvá, ha tudjuk, hogy hazánkban mindössze kétszáz parlagisas-pár él.
